Az átok földjének közepén állok
Vakítón szemembe tűz a nap
Tudom, elment, mégis csak őrá várok
Mögöttem csobog a vérpatak

S észreveszem: belőlem folyik a vér
Mellkasomon egyre mélyül a seb...
Minden hiába, ő már vissza nem tér
Nem látom többé már arcát sosem

Csípős szél fúj valahonnan a távolból
S felém egy átkozott hangot repít
Egy elfeledett, múlt, kettétört álomból
Semmiből kacag felém valaki...

"Légy átkozott!" - kiáltom a pusztának
S az égre emelem véres kezem
Valahol egy fába tüzes villám csap
S egyszerre égeti el lelkemet

Észreveszem: már rég nem létezem
Hiábavaló illúzió csupán minden
Hisz egy volt a létezésem vele...
S rajta túl még az átkozott kárhozat sincsen

Földre rogyok, erőm végleg elhagy
Elroppannak testemben a csontok...
Az égre bámulok, míg tűz a nap
S azt nyögöm: "csak Te légy végre boldog..."