nyelem a sorsom végtelen csendjét
s akaratom varázsköre ébreszt
fájdalommal születő verseim
elvetélt érzéseim útra kelve
menekülnek védelmedet kérve
naponta fénycsokorba szedve
költözik lelkem sámándalokba
szállok vele űrbe és folyóba
vagyok árny fűzfáján csüngő emlék
a lehet rég elhagyott imája
ébredő remény perzselő csókja
a homok üveggé olvadt percét
átégető végtelen szeretet
az ősi sárból gyúrt bordából vett
buja profán szentséges szerelem
az úttalan utakon vándorló
magány önpusztító két balkeze
s hang egy tagolatlan vallomásban


Aszód, 2004-11-25