Széthull az idő
Önmagát elveszejti
Titkát már senki
Többé meg nem fejti
Megszűnik létezni minden, mi volt.

Peregnek a porszemek
Szilánkok hömpölyögnek
Egyre nő a hullahegy
Árnyékhadak jönnek
S darabokra cincálják a kort.

Széttárja karját a semmiben
Keresztülbámul a léteken
Átszegezett kézzez, üveges szemmel
Nem tud mit tenni, hiába
A sötét erősebb nála
Lerogy a földre, s fel többé már nem kel

Véres kard sújt le valahol
Az idő csontjáig hatol
Darabokra metszve hirtelen
Foszlik a színes szivárványlepel
Lángok közt ég el halvány szövete
Törött tükör csak a végtelen