Kiégtem. A szélsőséges érzelmek megölik az embert legyen az őrjöngő fájdalom, tomboló düh, vagy akár féktelen szeretet; az ember elveszik benne, a személyisége feloldódik az érzelmek viharos tengerében és nem marad más a hely csak egy puszta lüktető űr, egy nyers seb. Ezt a sebet forradás nélkül begyógyítani nem lehet, és gyakran e lelki forradás anyagi formát is ölt - gondoljuk csak az öngyilkosok tetemeire, megnyomorodott végtagjaira. Nem tudom hogy egy ilyen lelki seb után milyen arányban vannak olyanok akik felállnak, és olyanok akik elbuknak. Én nem tartozok /még/ egyik csoportba se. Még zuhanok, a kérdés csak az hogy fel tudok-e állni az esés után. Ha egyáltalán túlélem. Nem vonz a halál gondolata, de a gyötrő fájdalomé se, habár egyesek szerint mazochista vagyok. Lehet hogy igazuk van, mindenesetre tovább akarok élni. Élni akarok és nem csak létezni mint egy gép. A puszta fizikai túlélésnél többre vágyom. Igaz hogy nyomorék lettem lélekben, de ugyanúgy mint fizikai társaimnak, nekem is vannak mankóim. Őket barátoknak hívják nagyrészt. Egy mosoly, egy érintés is mankó, emlékeztet rá hogy ember vagyok, emberszámba vesznek. Talán egyszer legbelül, lelkem sötét lüktető sebe elkezd hegesedni és újra visszafeszíthetem magam az élet keresztjére.