Hosszú barna hajú, törékeny, hat év körüli kislány feküdt az ágyban.
Hatalmas kékeszöldes-szürkés mandulavágású szemeit a plafonra szegezte. Nézte a repedéseket, melyek keresztbe-kasul futottak végig a mennyezeten. Nagy fekete pupilláival meredten bámult felfelé. Magány uralkodott lelkében. Pisze orrát megtörölte, szipogott egyet és eközben hasára tette zöld kismaciját. A plüssjáték kopott volt, foltok díszítették. Képzeletben betűket írt a nagy fehér plafonra, azzal szórakoztatta magát, hogy nevét minél díszesebben próbálta elképzelni. Nemrég tanult meg írni és olvasni, de még nem ment neki valami túl jól.
-Veroly- ismételgette halkan a szót fogai között. V-E-R-O-L-Y -mosolyodott el a kicsi.
Örömmel konstatálta, hogy a V betűt egyre szebben és kanyargósabban tudja megjeleníteni maga előtt.
-M-A-C-I. M-A-C-I -azzal megpuszilta a szőrös állatot.
A kicsi még egy ideig bámulta a mennyezetet, majd szemei fáradtan lecsukódtak. Lélegzete lelassult és a maci lassan legördült hasáról. Álomba zuhant


A kislány szeme előtt eltűnt a fehér plafon és gyönyörű égszínkék ég tárult eléje. Alatta zöld táj terült el.
Körbenézett. Gyönyörű színes virágok sorakoztak mindenhol. Jácint, pipacs, gyermekláncfű, rózsa. Lila orgonabokrok tűntek fel a távolban. Sárga zümmögő méhek, kezükben kicsi barna kosárral gyűjtögették a friss, finom aranysárga mézet a virágok színes kelyhei között. Odaköszöntek a kislánynak, aki bólintott egyet és visszamosolygott rájuk. Nem messze tőle egy hatalmas áttetsző buborék tűnt fel. Lassan odasétált, hogy jobban szemügyre vegye, hogy mi is lehet az, ezen a hatalmas zöld helyen. Ahogy közelebb ért megpillantott benne egy piros, fekete pettyes katicabogarat. Akkora volt, mint saját maga. A kislány hátrahőkölt és ezzel egyidőben eltűnt előle a bogár képe is. Várt egy picit, majd erőt vett magán és ismét a buborék elé állt. Nézte az eléje táruló képet. A hatalmas szemeket, a hosszú csápokat, a piros kitinpáncélt, rajta az öt darab pöttyel. Veroly megfordult, és a vele szemben lévő katica követte a lány forgási irányát. Veronica felemelte az egyik lábát és ugyanekkor az ismeretlen is visszaintegetett neki a buborékból. A kislány elmosolyodott. Száját hozzáértette a különös képződményhez. Nedves volt. A buborék nem volt más, mint egy harmatcsepp. A kicsi kortyolt belőle egy hatalmasat, majd megmosta vele arcát. Most már világos volt számára, hogy amit lát, az nem más, mint a saját tükörképe. Katicabogár volt. A felismerés öröme hatalmas mámorba ejtette, felpattant a zöld területről és szállni kezdett felfelé. Mikor lenézett, már magasan járt. A Nap verőfényesen sütött, jó magasan járt égi útján. Jól látta, hogy ahol az előbb tartózkodott, nem volt más, mint egy hatalmas levél, sok száz apró kis cseppecskével díszítve. Bár Veroly egyedül volt, mégis boldogság töltötte el lelkét. Végre szabadnak érezhette magát. Száguldott, cikázott mindenfelé. Látta a tavat, mely olyan volt, mint egy végeláthatatlan tenger. Rászállt egy vörös rózsára. Szirmai között egyenesen a virág belseje felé vezetett az útja, melynek közepén egy kis ajtó volt. Bekopogtatott. Nem jött válasz. Lassan belépett a zárt helyiségbe. Senki nem volt ott. Egy gyönyörű szoba tárult a szeme elé. Kis ágyikó, karosszék. A fal sárga volt, virágporral behintett. Megnyalta: nem tévedett, mindennek mézíze volt. A virág belsejében járt. Körbenézett, majd jobbnak látta, ha távozik, hátha visszajön hamarosan a lakója, aki talán nem örül majd a nem várt vendégnek.
Mikor kiért a virágból ismét a magasba szárnyalt. A Nap már lemenőben volt és a horizont másik oldalán feltűnt halványan a Hold. Repülés közben nézte az égitesteket, és észre sem vette a közelgő veszélyt. Egy hatalmas, fényes pókháló jelent meg előtte. Szerencséjére még idejében észrevette és ki tudott térni az útjából, de szörnyen megijedt. Messze egy távoli házat látott. Ablaka résnyire nyitva volt. Veronica éppen elérte, mikor már minden ereje alábbhagyott. Fáradtan szállt le a párkányra. Érezte, hogy egész bogártestének súlya ránehezedik, és szemeit nem bírja nyitva tartani.
Tudta, hogy álom volt az egész, egy csodás álom a kislányt ebben az álomvilágban elnyomta az álom.


Veroly kinyitott a szemét. A szobájában feküdt.
A mennyezet kusza repedései bámultak rá. A Nap már lemenőben volt. Mellette macija feküdt. Körbenézett. Pici kezét, görbe ujjait nézegette, vékony lábait, fehér ruháját. Barna haja a derekát simogatta, ahogy felült az ágyban. Kézen fogta a plüssjátékát és az ablakhoz sétált. Nézte a zöld mezőt, a színes virágokat, a távoli lila orgonabokrokat. Még mindig az álom hatása alatt volt. Tekintete az ablakpárkányra vándorolt. Nem akart hinni a szemének. Egy ötpettyes katicabogár feküdt ott. Nem mozdult, mintha aludt volna. Veronica finoman megérintette az állatot, ami hirtelen felriadt mély álmából és szélsebesen elrepült a mező irányába.
A kislány sokáig bámulta a távolodó aprócska pontot, mely egy idő után eltűnt a látóhatár mögött. Feljött a Hold és beköszöntött az éjszaka.


Egy ötpettyes katicabogár repült szélsebesen az erdő felé.
Megijedt. Valami felébresztette álmából, pedig milyen szépet is álmodott. Sóhajtott. Egy gyönyörű, hosszú barna hajú kislány volt. Volt keze és lába, fehér ruhája. Feküdt valahol, ahol minden olyan puha volt, mint a pehely. Egy levélszínű valami volt mellette, mely hasonlított az erdőben élő barna medvére. Bámulta az eget, mely fehér színű volt és itt-ott töredezett. Szépen cifrázott vonalak jelentek meg rajta. Valamelyik piros volt, volt fekete, rózsaszín. Fentről indultak, majd, mint egy fordított domb lefelé tartottak és ismét felfelé... Sose látott még ilyet életében.
Gyönyörű álom volt és most ismét itt repül és megy hazafelé a kis piros rózsaotthonába, ahol magányosan számolgathatja a hátán lévő fekete pöttyöket...