A szél kegyetlenül fújt. Az apró homokszemek ide-oda csapódtak a sivár, élettelen sivatag dűnékkel borított felszínén.
A Lélek két homokbucka között a távoli messzeségben lebegett. Érezte a Nap perzselő melegét, szemét meg-megtörölgette, ahogy a parányi porszemek keresztüllebegtek rajta. Ez a mozdulat a szokás hatalma volt csupán, semmi másé. Hiszen egy léleknek nincsen se keze, se lába, se teste. Egy áttetsző, halvány képzet immár, mely a materiális világ falai között láthatatlan az emberi szem előtt. Régi önmaga puszta árnya volt csupán. Alakja alig hasonlított egykori önmagához, ahhoz a fiatal, de beteg testhez, mely még mindig ott feküdt a kopár, lepusztult kórházi ágyon a sivatag közelében, mint egy elnyűtt kócos rongybaba, mellyel már egyetlen kislány sem szeretne játszani.
Felderengett előtte nehéz gyermekkora, az évek, mikor úgy hiányzott édesanyja, kit soha nem ismerhetett meg. A kamaszkori első szerelem, az a gyönyörű, hosszú, fekete hajú lány, kiért feláldozta életét.
A Lélek egy jó ideig réveteg tekintettel bámult maga elé. A Nap a horizont alá bukott, de ő még mindig a semmi végtelen tengerében lebegett teljesen egyedül. Majd fehér fény tűnt fel a távolban, ami egyre közelebb és közelebb jött hozzá.
A gondolatai a semmibe vesztek, és pár perccel később már ő maga is odaát volt a Senki Földjén, ahol rátalált saját belső lényének igazi mivoltára, melyet csak most sikerült megértenie igazán.