Egyedül, félelemmel telve kuporgott szobája sarkában. Lábait felhúzta, kicsi kezeivel átkulcsolta. Minden porcikájában remegett és csak egy mondat zakatolt szüntelenül a fejében:
-Nem sírok, azért sem sírok!
Hangfoszlányok szűrődtek be a nagy, barna tölgyfaajtó nyílásain keresztül. Értelmetlen hangok, melyek nem formálódtak szavakká, a szavak jelentéssé. Minden a semmibe foszlott. De érezte, tudta, nagyon jól tudta, mi történik a falakon túl. Távol és mégis oly közel.
-Szegény Anya, már megint!
Gyűlölet szikrája csillant meg éjfekete szemében, amint könnycseppek csurogtak végig sápadt, kicsi arcán.
-Mikor lesz már végre vége!
A sötétség teljesen körbefonta parányi testét, lelkét a magány ragadta magával, mely úgy tűnt, hogy szorításából soha nem akarja elengedni. Fekete, hosszú haja ápolatlanul lógott vállára. Koszos, kicsi kezével próbálta elmaszatolni a könnyeit, de hiába.
- Nem sírok, azért sem sírok, nem adom meg neki azt az örömöt!
- Nem, nem, soha, senkinek!
Szemei összeszűkültek dühében, lágy vonásai megfeszültek, keménnyé váltak. Tehetetlennek érezte magát vele szemben.
Csak a telihold fénye világított be a sivár, fehér szobába. Már maga sem tudta mióta ül ott mozdulatlan. Észre sem vette, ahogy pillanatok alatt lehűlt körülötte a levegő.
Édesanyja áttetsző alakja jelent meg előtte, fényesen, mintha álom lenne, semmi más. Leguggolt mellé, kinyújtotta kezét és megsimogatta a parányi, sápadt kis arcot, letörölve megfáradt könnyeit.
A gyermek rátekintett nagyon lassan, sötét, csillogó szemeivel. Lelkében melegség áradt szét, kellemes nyugalom töltötte el testét. Már nem sírt.
A látomás eltűnt. Ismét csend és sötétség borult a szobára.
Hirtelen valaki feltépte a nagy, barna tölgyfaajtót, majd felráncigálta a kisfiút a földről.
Ő állt előtte, dühösen fölé magasodva. Tekintete zavaros volt és agresszióval teli. Nem szólt semmit, csak bámult le rá.
A gyermek mélyen belenézett a szemébe és elmosolyodott. Nem is mosoly volt az, ami a szája szegletében bujkált. Sokkal inkább gyűlölet, megvetés, gúny és magabiztosság. A fiú felnőtt, abban a pillanatban a maga négy esztendejével felnőtt.
Egyszerre minden elsötétült előtte. Eltűnt a szoba, az Apa alakja, minden. Utoljára a padló hűvösségét érezte és a sajgó fájdalmat arcán. De már nem számított semmi és senki.
Életében először boldog volt.

Fekete, hosszú hajú férfi áll mozdulatlan, egy sír előtt. Szeme sötét, ridegséget tükröz. Nem sír, sosem sír, megfogadta ezt egy tragikus éjszakán. Felnéz az égre, majd ismét le a sírra. A telihold fénye megvilágítja az arcát. Szája szegletében mosoly bujkál. Hírtelen hátat fordít és elviharzik, maga mögött hagyva az ismeretlent. Talárja hullámzik a hideg szélben.
Csend és békesség járja át a tájat.