A Csend halkan lélegzett, szinte moccanni sem mert, ahogy a sötétség átkarolt mindent. A mindenséget látta, érezte, ahogy a fekete massza bekúszik a szobába, képzeletbeli karjával átöleli a vézna, kicsiny testet, mely mozdulatlanul fekszik a kies, hideg padlón.
Félelem hasított a lelkébe, az apró alak minden fájdalma az övé is volt egyben. A gyermek nem ébredt fel, olyan volt, mintha békésen aludt volna. De a Csend tudta, hogy ez közelről sincsen így.
A látszat néha csal- gondolta, majd közelebb próbált menni, megérinteni, kisimítani a fekete tincseket a sápadt, maszatos arcból, melyet a vértől átnedvesedett sebek, zúzódások csúfítottak el.
De nem tehette, nem lehetett, bármennyire is szeretett volna segíteni. Csupán csak nézte, nézte a haldokló teremtést, mely nem sírt, nem kapálózott, csak feküdt, saját magában vívta a harcot az életéért, mely talán már nem is volt fontos a számára. Bárki azt hihette volna, hogy álmodik. De ennek a négy esztendős fiúnak soha nem adatott meg, hogy az álmok mesebeli birodalmában barangolhasson. A Csend látta, minden este látta a szörnyű képeket, melyek a gyermek fejében ugyanolyan élesen jelentek meg, mint a valóságban. A nappali eseményeket élte át minden éjjel a félhomályban újra és újra. A szorongás, a félelem, a fájdalom és a magány volt az, mely uralta egész lelkét. Fogságban tartotta, hiába próbált szabadulni, nem tudott. Egyedül nem ment neki. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy győzni tudjon. Csak tűrt, csöndben, szótlanul, magába burkolózva, falat építve maga köré, hogy megóvja őt csak egy kicsit is a külvilág borzalmaitól. Ennyire volt csupán képes, se többre, se kevesebbre. Viszont most úgy tűnt, hogy hiábavaló volt minden, amit tett. Vesztett.
A Csend csak szomorúan állt mellette, nézte, ahogy a vércseppek végigfolynak a sápadt arcbőrön, érintve a száj szegletét. Érezte a vér édes ízét, szagát, mely nyomott hagyva maga után, a földön kis tócsává változott.
Éjfél felé a Hold bevilágított a nyitott ablakon keresztül. Fényei megannyi színben pompáztak, elijesztve a szoba borzalmas sötétjét. Sok mindent látott és tapasztalt már a Csend, de ilyet még soha. Vanília illat csapta meg nem létező orrát, aztán nem sok idő elteltével a négy esztendős, elgyötört gyermek felemelkedett a földről. Szemei még mindig csukva voltak, fekete, hosszú haja súrolta a padlót, ahogy lebegett a fehér fényben.
Halvány, áttetsző kezek simogatták a gyermeket, melyek elállították a vérzést, begyógyították a sebeket, elijesztették a halált, megnyugtatták a fiút, majd szépen lassan letették az ágyra és betakargatták.
A látomás amilyen hamar jött, olyan gyorsan távozott, mint ahogy a zápor teszi ezt egy meleg nyári napon, maga után hagyva egy új élet és a változás lehetőségét.
A Csend ott állt mozdulatlan egész éjjel őrizve a parányi teremtést, mely már nem küzdött semmiért. Békésen és boldogan aludt, és életében először szépet álmodott.
A Csend mindennap meglátogatta a sápadt fiúcskát. Vele volt, láthatatlanul szemlélődött csupán. A gyermek nem is tudta, hogy milyen barátra talált. Néha ő maga ijesztette el a hűséges társát. Elég volt megszólalnia, vagy valakinek beszédre nyitnia a száját a jelenlétében, és ő már ott sem volt. A Csend magában foglalta a magány lehetőségét, melyre a fiúcska felnőttként is vágyott.
Sokszor, ha a fekete taláros férfi a késő esti órákban kint mászkált a temetőben, hallhatta, ahogy lélegzik körülötte a Csend. Nem szólalt meg, hiszen nem tudott volna szebbet mondani ennél, csak élvezte, ahogy a jóleső béke átjárja egész lelkét. Majd elviharzott, nem is sejtve, hogy mindig van vele valaki, aki talán jobban ismeri őt, mint bárki más.