Ismét álomvilágba csöppentem,
Álmodom, h lehetséges a lehetetlen,
Hátamon feszülnek erős szárnyaim,
Glóriám húsomba vág, arcom torzítják csalfa vágyaim.

Zöld ruhafoszlányok takarják testemet,
Fekete köpeny mögé rejtem lelkemet,
Zaj marja a csöndet a dallam helyett,
Átok hull fejemre áldás helyett,

Álmomban egy lukas csónakon sodródok,
S egy vízesésbe belefúlok,
Álmatlan éjszakákat mély álom követ,
Kezemmel végre szorítom kezed..

Felragyog a napsugár a vértől lucskos tájon,
Felszárít minden könnyem, bármennyire is bánom,
Végre boldogság, de vajon meddig tart,
A jelenemtől, a múltam folyton visszatart,

Óvatos léptekkel sétálok a virágos réten,
Szorítom a kezed, h védelmed el ne veszítsem,
Majd egyszer elengedem,
S majd megint vörös lesz a lábam alatt a talaj, ahová talpam egyszer leteszem..

Elvesztett álmokká, vágyakká válsz majd kedvesem,
Elvesztett jövőm leszel édesem,
Kihűlt vágy és ágy keres majd új alkalmat,
Kihűlt érzelem hűti majd tarkómat..

A napot, a holdat homály fedi el,
Könnyeim arcomat mossák majd ezrével,
Sós lesz szám íze, s keserű a sorsom ismét,
Elveszik mindaz mi egyszer megvolt.. pedig a lélek soha semmit nem vét!

2006. október 10.