Szikrát szór szemed,
Mint ahogy bősz láng
Okádja hőségét,
S tűzfalak verik vissza.
Szánalmas, ki beissza,
Cselekedni képtelen,
Béna mítosz.

Állunk.

Mindenkit saját peronján
Taszítanak odébb,
Hogy egy újabb,
Bizonytalan lépéssel
Gyorsvonatunk alá,
Percnyi késéssel
Szakadjunk.

S várunk.

Acélos sínpárhoz simul
a testünk,
S a mezítelen kerekek
nem különben.
Tehetetlen dühömben
megválok jobbik karomtól.
Kinek kell, ha nem nyúlik
A végtelenbe?

Még mindig várunk?

Tátva a szánk.
Már nem szakad fel sikoly,
Sem röhögés.
Csak erőltetett köhögés,
S vérhab a tortánkra.