Csak egy úszkáló ŰR-embrió vagyok,
kozmikus magányom szemétbe szökell,
az alku nem ez volt!!!

Tudtuk és láttuk egymáson, mint az örömről a bánat, hogy ki meddig bírhatja, ti láttatok engem, ismertetek, mégis feláldoztatok, legyek mártír az égbolton, mennyezeti angyal, távoli freskó.

Az érzelmek arra hívatottak, hogy érezzünk, testünk mohóságát, de leginkább a lelkünk gyengeségét.
A penge keresné testünket, és felnyitná újra és újra dobogó szívünk, hogy mi vérünket adhassuk, az elmúlt időnek, a biztos jövő érdekében...

Ti! Ti küldtetek ki a végtelenségbe. Ti, ti löktetek ki oda, hol kozmoszok repednek meg, s a Hold oly közeli. Rideg, vérfertőzte fényét naponta látom, pestisként áramlik a létünk, mi voltunk, itt leszünk, hova tartunk. Az alku nem ez volt!

Nézzétek meg a dimenziók érlelte karom, csillag-jelű szemeimet, ahol a könny fáradt, fagyott keserűséggé ébred.

Azt akartátok, hogy az űrben keringjek, hogy bolygókat tapossak el, ismerjem meg az ismeretlent, legyek fontos, neked, számodra, mindenkinek.

De itt fent minden torz. Skizofrén, túladagolt vénáim reggelente gyémánthegekké olvadnak. Nem ez volt az alku! Mégha elízium táplálja is testem.

Meghaltok! Egytől-egyig!
Nehéz száguldó égitest vagyok, testtelen ember, embertelen test.
Nem ez volt a kibaszott alku!
Nem ez, nem ez! Értitek?!
Ti ott lent?
Ne nézzetek! Nincs nálam zászló. És már a Holdra sem lépek.
Csak keringek, toborzott ŰR-szemét vagyok, elzárt egyén a világ elől, perifériák harcosa. Nem ez volt az alku, nem ez!!!