Volt úgy, hogy az éjszakát,
Mind úgy vártuk, mint bűnös az ítélet szavait.
Pedig a csorba tetteink nem hallatták ajkukról,
A fohásznak szánt terméketlenség töviskoszorúit.

Töviskoszorú, mondta egyik éjjelen.
Mit mondasz? Nem értem, távol vagy fiam.
Töviskoszorú, mondom anyám.
Értelek, de mi ez a bátortalanság?

Az óra éjfélt ütött, ma is.
A percek elszámolatlanul hevertek a porban,
A mutatók alatti kis ruhás szekrény tetején.
Ahol minden idő fakultan pihen.

Megjöttek mar?
Nem fiam, még nem értek ide.
Tán ma már nem is jönnek.
Térjünk nyugovóra hát.

Álmaink legyenek ma is azok,
Melyeket tegnap még eleven láthattuk.
Ébrenlétünk első illata csak egy legyen,
Élve pillantás a messzi tájra.

Alszik már a gondolat,
Szunnyad a test, lassan nyeli álmait.
A meleg erekből született pokol,
Kiüresíti a fagyott gondolatokat.

Reggel ismét párásan köszönt a melankólia.
Az életszikra után, már csak az éjfél jöhet.
Nincs köztes idő, nincs bocsánat.
Készüljünk fel együtt az eljövendőre.

Az éjjel után, nem kel föl többé nekünk a nap.
Ma éjjel tudom, leéljük azt mi megmaradt.
Ketten kéz a kézben a semmire várva,
Nincs ennél kegyetlenebb...

2006.10.06