Csillagok az égen. Millióan vannak, milliárdnyian. 10 élet is kevés lenne hogy megszámolhassam őket.
Annyian vannak. Csillagok a hideg űrben. Mindegyik fontos. Mindegyik él. Mindegyik izzik és ég.
Mindegyik kialszik egyszer. Mindegyik meghal ha eljön az ideje. Nem később, és nem korábban.
Millió izzó csillag. Mind magányos. Mind egyedül van. Felnézek az égre. Millió csillag egymás mellett,
de valójában mind távol van egymástól. Hihetetlenül távol. Érzik egymást. De nem lehetnek egymással soha.

Felnézek az égre, és érzem hogy én is egy csillag vagyok a sok közül. Egy csillag kinek a fénye élesen ragyog.
Mégsem lehetek elég boldog. Hisz mindenki távol van tőlem. Érzek mindenkit. Hallok mindenkit. Látok mindenkit.
Nem érinthetek senkit, nem érinthetem a csillagokat, csak nézhetem őket, csak nézem őket, nézem és soha nem telek be a fényükkel. Az is lehet hogy az a csillag amit épp nézek, már rég kihunyt, csak a fényét látom, és már csak egy lelket látok.

Egy csillag vagyok a sok közül. A sok szenvedő csillag közül. Nem vagyok egyedül, de közben mégis magányos vagyok.
És érzem a többi csillagot, ők is érzik ugyanazt amit én, ők is érzik a magányt, ők is szenvednek. De ők is élnek.
Élnek és reménykednek, hogy egyszer a távolság megszűnik. Reménykedünk... Reménykedünk míg ki nem alszunk.
Kialszunk, de csak ha itt az ideje, amit nem mi mondunk meg. Mi nem mondunk meg semmit.
Mi csak ragyogunk amíg tudunk. És nézzük és vágyunk egymás fénye felé...