Szememben forró láng pislákol,
Szívemben jéghideg űr honol,
Testemben millió sejt tombol,
Lelkemben csend... nem mozog.

Jéghideg verem alján ácsorgok,
Kezemben apró gyertya csorog,
Hideg szél csípi arcomat,
Forró viasz égeti ujjamat.

Verem szélén emberek állnak,
Lenéznek és megcsodálnak,
Nevetnek, kővel megdobálnak,
Szemükben gyűlölet és utálat!

Fekszem meggyötörten és véresen,
Sebeim fájnak, szívem ver hevesen,
Szemeimet sós könnytenger lepi el,
Sós tenger mely arcomon folyik el.

Verem szélén emberek állnak,
Lenéznek és megsajnálnak,
Szólongatnak, ételt kínálnak,
Szemükben szeretet és sajnálat.

Hívnak, felém karjukat nyújtják,
Félek, testem akaratlanul hátrál,
Ők ezt látva annyiban nem hagyván,
Kötelet eresztenek rajta lemászván.

Arcomat forróság borítja be,
Szememet fájdalom töltöti el,
Lábaim reszketnek és félek,
Testemet újra napfény érte.

Körülöttem emberek állnak,
Mások mint én, tisztábbak,
Úgy érzem itt idegen vagyok,
Tudom hogy soha nem változom,
Életem e új világban folytatom,
Kivetettként nem ide tartozom.

Élem az életem és reménytlenül reménykedek,
Reménykedek, hogy életem egyszer boldog lesz.