Vörös selyemsálat vitt a szél a kihalt belvárosi utcán,
gyengéden libbent orcámhoz, megsimogatott, majd tovaszállt.
Sötét felhők borították az eget, ahogy az útját figyeltem,
de semmi élet nem rikoltott, hogy hagyd el végre ezt a helyet!

Sikátorban, árnyak között, gyalázta a reményt a bűn,
egy szót se hallatott, felnézett, ebbe már beletörődött.
Rohantam hozzá, téptem a bűnt, testébe kést dőftem,
de ő nem mozdult, s a remény szólt:nélküle semmi az élete!

Megdöbbentem, eldobtam a kést, rohantam ki a városból,
egy árva szökőkutat találtam, belőle semmi nem folyt.
mégis vize tükörsima, s a hullámok néha csillogtak rajta,
de véres kezemről a vércsepp ártatlanságát bemocskolta.

Felismertem magam a fodrozott vízben,
de mégis valami más volt, valami megváltozott bennem...