Velem szemben ült. Én a pult mögött, Ő a pult előtt. Türelmesen várt addig, amig kerestem neki a könyvet. Már régen szerette volna kikölcsönözni a regényt, azonban egy hanyag olvasó miatt , aki nem hozta a könyvet vissza időben, nem tudtuk a fiatalember igényét kielégíteni. Most nagy öröm érte őt, beregisztráltam és átnyújtottam neki a régen várt olvasnivalót. Közben egymásra pillantottunk. Tekintetünk mintha közölni akart volna valamit. Talán felesleges volt megtennem, de mégis közöltem vele, hogy időben hozza vissza a könyvet, mert a következő olvasó várni fogja, hogy kikölcsönözhesse. Úgy éreztem a fiatalember mintha megörült volna annak, hogy nem búcsú szóval fejeződik be a társalgásunk. Elmondta, hogy első osztályos kora óta jár könyvtárba és a határidőket mindig betartotta. Áttértünk egyéb kérdésekre is. A beszélgetés elhúzódott egészen a záróráig. Nagyon megnyerő egyéniség. Jóképű. Széles, férfias vállak. Könnyen el tudna csábítani. Azonnal igennel válaszoltam, mikor megkérdezte, hogy holnap szombaton elmennék-e vele moziba.
És valami belém nyílalt, mikor János (mert így hívták) felállt. Ez az ember csak ülő helyzetben az, akinek hittem. A lábai nagyon rövidek voltak. Emiatt nálam nem volt magasabb! Én 20 centivel magasabbnak véltem. Észrevette a megdöbbenésemet. Nem tudtunk mit mondani egymásnak. Megvárt a kijáratnál.Egy darabig csendben mentünk az utcán. Végül János megszólalt: "Hát nem futottál el tőlem?" - "Nem, nem, nem akartam elfutni". - "Én ezt már többször átéltem". És elkezdte mesélni az élete történetét, a keserűségeit a torz és rövid lábai miatt. Az, hogy kitűnő tanuló volt, hogy jeles mérnöki oklevelet szerzett, boldogságot nem jelentett számára. Őszinte társra még eddig nem lelt.
Az estét együtt töltöttük. Annyira megfogott engem János bölcsessége, embersége, nagy tudása, hogy teljesen mellékesnek kezdtem érezni a fogyatékosságát. Nem tudtam elfutni tőle. Később sem. Annak ellenére, hogy a szüleim próbáltak lebeszélni, hogy találkozzak vele.
Az életem megváltozott, én sem éreztem többé magányosnak magam. Már nem csak a könyveket bújtam. Volt kivel törődni, és velem is törődtek.
Kezembe került egy cikk, mikor böngésztem a könyvtári folyóiratokat. Egy orosz orvosprofesszorról írtak, aki végtagokat hosszabbít meg. Írtam is neki levelet, azután izgalommal vártam a választ. Akkor jött meg a levél, mikor már nem is számítottam rá. Jánost felvették a várakozók listájára. Következtek a hosszú hónapok. Készültünk az útra, gyűjtöttük különböző eszközökkel a pénzt. És megérkezett az izgalmas pillanat, mikor János előtt nagy lehetőség nyílt ahhoz, hogy egyszer ő is normális lábakon álljon.
Külön regényt lehetne írni arról, mit éltünk át a gyógykezelése alatt idegen országban, milyen nagy fájdalmakon esett át a kedvesem, és vele én is lelki fájdalmakon. Nagyon féltettem őt a kritikus napokon, féltem, hogy feladja és nem bírja véghez vinni. Nagyon, nagyon szenvedett.
De egyszer megérkeztek azok a percek, mikor landolhattunk Ferihegyen és a rokonok örvendezve fogadtak bennünket. János már majdnem egy fejjel magasabb volt nálam, magabiztosan lépkedett az "új" lábaival. Én csak boldogan mosolyogtam.