Felhők gyűlnek az égre, fellegektől napot nem látni már...
De ő csak vágtat előre, pedig neki a zord időt megjósolták...
Feltámad a szél is, hullámzik az ég mint egy szürke tenger...
Szívében szerelem gyűlött fel, az sem érdekli ha a föld nyeli el...


Sötét alak lován vágtat, szívében tűz ég mint ezer fáklya...
Fekete lovag, kinek a lelke a fekete mágiát szolgálja...
Egy páncélos árny, teste jégnél hidegebb, lelke maga a fortyogó láva...
Harcos kinek testét a halál átjárja, szelleme igaz boldogságban szárnyal...


Lovag a szerelméhez vágtat, szíve ver mint menetelő hadsereg...
Vízcseppek koppannak páncélján, a felleg seregei támadásba lendülnek...
Közeledik a várhoz hol kedvese várja, testét a forróság egyre inkább átjárja...
A vihar csak támad, szakadatlanul ostromolja a lovast akárcsak egy várat...


A lány ablakában könnyezve várja, talán szerelmét a vihar tőle elvágja...
Szíve reszketve ver mikor meglátja, kis királylánynak ki az angyalokat szolgálja...
Lovaga ablaka alatt féltérden szól hozzá, küzd a viharral mely hangját támadja...
Vihar az erkélyen a lányt sem kíméli, ázott testét lángoló szíve fűti...


- "Nem méltó hozzám íly leány, kincset romlott lelkem nem érdemel..."
- "Sötét lelkemben te vagy az egyetlen gyertyaláng..."
- "Nyomorúlt életemet érted bármikor feláldoznám..."
- "Szerelmem tisztán lángol mint telihold éjjel..."


Szerelmük oly tiszta és gyönyör mint egy álom...
Ébredésre soha többé nem vágynak, örökké akarnak lenni egymásnak...
Csókjaikkal könnyeikkel egyesülnek, nem kell mást adjanak egymásnak...
Szerelemükkel egyé válnak, a sötét és a világos...