*Csendes őszi eső mosta az utcákat, fellegek fonódtak egybe, az alkonynak csak némi sejtelmet kölcsönözve simultak egymás rejtekébe. Két kabátos alak sietett, sarokról sarokra fordultak, egyikük fürgébb volt, sötét, rövidre nyírt hajjal, míg a másik lassabban mozgott, s kalapot viselt az útszéli lámpák gyér fényében. Nem haladtak sokat. hamarost megpillantották az oly ismerős feliratot: Alvó Sárkány.*
A korábban lomhább nyitott be először, míg a fürgébb követte, miután belépett.
-Hejj de sírnak az angyalok... biztosan jó lélek született. *Kalapját leemelte fejéről, majd térdén jól elverte, vízcseppek szóródtak a hófehér padlóra. Átázott kabátját felakasztotta a fogasra, fejfedőjét szépen mellé, majd megborzolta őszes haját.* -Gyere fiam. *a háta mögött ácsorgó, szintén bőrig ázott férfiú sebtében lehámozta magáról hosszúkabátját s elhelyezte azt az öreg mellett.
Nem járt még itt túl gyakran, mindannyiszor belépett a fogadóba, valami megmagyarázhatatlan izgatottság, kellemes borzongás fogta el. Nem tudta mire vélni, talán a hófehér, furcsa tekervényes mintázatú kőpadló, talán az égszín boltozatú mennyezet volt ily hatással rá, ám talán mindez érzést még fokozhatta a falak magukkal ragadó látványa, színűkben ott rejtőztek az ír rétek varázsai, ősi egyszerűségük pompái.
Elindult a férfi után, asztalok között haladtak el, s szokásához híven mindent alaposan megfigyelt. Jó páran ücsörögtek a teremben, teájukat fogyasztván beszélgettek az élet nagy dolgairól, úgy gondolta. Mégsem itt ültek le, noha szabad asztal mindig akadt azért, hanem továbbhaladtak oda, ahova keveseket engedtek csak be. Két világ volt eme világ, úgy gondolta. Külső része bárki számára nyitott, bejárható, legyen az bárki. Ám ahova most tartottak, arról a helyről legendákat meséltek s oda csak keveseket engedtek be, ám végre most ő is bemehet. El sem tudta képzelni mit láthat majd az ajtó túloldalán, öreg barátja sem mesélt neki erről soha, így hát mindenre felkészült. Fejében túlszárnyaltak a gondolatok, vén varázslókat képzelt, igaz boszorkákat, talán még a világban sosem látott más lényeket is. Egyre hevesebben vert a szíve, már nem figyelt a bentlévőkre, akik mellett elhaladt, csak játszott játszott a képzeletével.
Végül elértek az ajtóhoz, mely egyszerű, díszítetlen mélybarna átjáró volt csupán. Mellette egy kis asztal, s egy kopottas ruhába öltözött meglett férfiember ült. Első látásra hajléktalannak titulálta volna, sőt.. második látásra is. Elképzelése azonban hamar csődöt mondott, mikor közeledtükre a férfi a tekintetébe mélyesztette mélybarna lélektükreit. Melegség fogta el, s oly tisztaságot vélt felfedezni, szívének gyökeréig ható pillantást ami szinte mellbevágta. Elszégyellt mozdulattal elfordította a fejét, bár elképzelése sem volt miért tette mindezt. Talán ösztönből, talán mert hamar ítélt.*
-Bemennénk. *az öreg egy halovány mosollyal közölte mindezt az ücsörgő férfivel, aki mindkettejükre szánva egy újabb pillantást csak bólintott egyet lomhán. Az öreg köszönésképp biccentett, majd benyitott.
Teljes áhítattal, már már reszkető térdekkel követte idős barátját, s szinte körbe sem mert nézni, attól félt a rá váró csoda túlcsordul idegszálain s nem bírja majd. Alig haladtak pár lépést, az öreg intett egy asztalhoz, hogy foglaljon helyet. Villámcsapásként érte a csalódás. Fel sem fogta igazán mi történik, csak megállt, s ösztönösen körbenézett. E terem szinte semmiben sem különbözött a másiktól, csupán az asztalok és székek voltak fehér kőből, nomeg a pult volt kicsit másabb valahol a túloldalon.*
~Hol a varázsló? az igaz boszorka? a sose látott megannyi lény? hát a legenda... irdatlan hatalmú emberekről?~ *arcára kiült a csalódottság, miközben ekképp gondolkodott. Egy varázslatosnak vélt teremből átjöttek... egy ugyanolyanba. Összeomlott gondolatok súlyával ült le az öreg mellé, s hátát a közeli falnak támasztotta. Legalább belátott mindent, hisz a sarokban foglaltak helyet, de valahogy most ez sem vigasztalta. Próbálta leplezni csalódottságát, ám tudta jól hogy ez nem fog menni. Amin újból meglepődött, hogy öreg barátja nem firtatta ezt, talán azért mert annak idején ő is másra számított, talán mindenki aki először belép ide, de ez nem vigasztalta. Jobb dolog híján körbekémlelt, de amennyire kint "nyüzsögtek" az emberek, idebent egy árva lelket sem látott, leszámítva egy roppant csinos pincérlányt, aki a pultnál sertepertélt, valamint egy ifjú srácot a szemközti sarokban. A gyér lámpafényt, mely kívülről szűrődött be, idebent mécsesek hada erősítette fel, s kellemes félhomály uralkodott.
A pincérlány egyszer csak abbahagyott a dolgával, s feléjük jött, majd bájos mosolyával érdeklődött arról miben segíthet.*
-A szokásos lesz Sarah... köszönöm. *a lány biccentett egyet, majd a fiú felé fordult. Ahogy közelebb érve is látta az arcát, a látvány kezdte megbabonázni. Szalmaszín hajzuhatag, néhol fonatokba rendezve, fehéres bőr, s csodás tengerkék szemek, sudár alkat kellemes idomokkal. Néhány pillanatig nem szólt, mire a lány csak elmosolyodott, de talán épp ezt nem kellett volna, mert erre végképp zavarba jött.*
-A fiúnak is az lesz ami nekem. *szólt az öreg, egy félmosollyal ajkai szegletében, mire a lány mosollyal biccentve távozott is.*
-Én... sajnálom, csak.. *szabadkozott, vagyis próbált valamit kinyögni, de nem sok szó hagyta el ajkait.*
-Semmi baj, ez a természetes Noel, meglepődtem volna ha hidegen hagy. *kacsintott az öreg, majd kopottas mellényét is levetette az ingje felett, hisz idebent már kellemes hőmérséklet uralkodott. Noel immáron tisztább fejjel nézett újból körbe, s csalódottsága csak nem akart szűnni, noha a pincérlány felé gyakorta tekintgetett és ez valamivel kárpótolta. Percekig ültek csendben, barátja is látszólag elgondolkozott valamin, így hát nem kívánta megzavarni, nomeg egyre több vendég érkezett be. Minduntalan, mikor nyílt az ajtó azt várta, valami izgalmas külsejű, hosszúszakállú vénség jön be, vagy valami időtlen dáma, esetleg a küszöbön hopp. átalakul valamivé egyikük... de nem. Meglett férfiak, olykor nők sétáltak be, s foglaltak helyet a távolabbi, majd szomszédos asztaloknál.*
-Ki az a fiatal srác? *állával a terem túlsó sarkában üldögélő, asztalánál lapokat rendezgető fiúra bökött, az öreg erre pedig csak hátra fordult, majd visszatekintve Noelre csak elmosolyodott.*
-Az a "srác"... nos... idősebb mint mindannyian e teremben együtt véve. *mindezt úgy közölte, mintha csak a lottószámokat sorolná fel a vasárnapi újságból. Noel összeráncolta a szemöldökét, s karjait keresztbe téve dőlt hátra.*
-Miaz hogy idősebb? Mármint.. a lelkére gondolsz?
-Mi másra...
-Mégis kicsoda ő? *tekintete immáron nem az öreget fürkészte, sokkal inkább a fiatal férfit.
Tekintetét kissé megerőltette, miként a félhomályból próbálta kivenni a terem másik végletében, csendesen üldögélő alakot. Amint szemeit meresztette, egyre inkább megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába. A beszédfoszlányokra sem figyelt, amik körülötte reppentek szanaszét, csupán az ifjú alakjára koncentrált, mintha csak egy láthatatlan jelet keresne rajta. Pedig azon nem volt semmi érdemleges sem. Egyszerű farmernadrágot viselt, fekete inggel. Félhosszú hajjal, könnyed tartással ült a távolban, többet nem látott bármennyire is szeretett volna mást.
Az öreg pedig olykor-olykor odapillantva halk beszédbe kezdett.*
-Mit gondolsz ki lehet?
-Nem tudom, ezért kérdeztem, csak.. olyan... nem tudom. *nevette el kissé magát, miközben felhagyott az alak bámulásával, szemei nem bírták a gyér fényt s már bizony furcsa villanásokat is felfedezni vélt, így hát elkapta a tekintetét és öreg barátjára figyelmezett, aki halkan hümmögött egy sort.*
-Olyan..? Mire gondolsz Noel?
-Nem tudom... ehh... csak.. olyan más ahogy ott ül, vagyis jelentéktelen, de mégis más. Látod, mint azok ott. *mutatott egy szomszédos asztalra, ahol két férfi s egy nő beszélgetett valamiről. Bennük sincs semmi különleges, meg a srácban sem, de mégis... valami...
-Értem. *elmosolyodott az öreg. Noel erre meglepődött, szemöldökét felvonta, hisz maga sem értette mit akart mondani, akkor meg...
Sarah alakja bukkant elő az asztalok labirintusából, kezében két csészével, melyek hamarost az asztalon hevertek.*
-Egészségetekre. *hangja tiszta forrásként csilingelt, s egy pajkos mosollyal már fordult is tova. Noel pedig majdnem a székről lefelé utána. A távolodó pincérlány mozgásába fűzte tekintetét, mintha csak egy távozó angyal után esdekelnének szemei, s már úgy érezte furcsa borzongás kezd szétterjedni mellkasában, mikor egy kéz paskolta meg az arcát.*
-Kölyök.. ne akarj kibabrálni magaddal. *figyelmeztette őt az öreg, ajkai szegletében egy parány ránccal, s Noel pedig mint aki ismeretlen helyen ébredt rázta meg a fejét.*
-Nem... persze. *vágta rá azonnal, s nyomban kitisztította a fejét, ahogy másfelé tekintett. De szemei ismételten csak megakadtak az ifjún, ki hátradőlve székében, távolba révedő tekintettel mozdulatlanságba fakult.* -Mit csinál? *tette fel az újabb kérdést, miközben megkóstolta a csésze tartalmát. Ízletes tea gőzölgött benne, melynek mézédessége hamar rabul ejtette, s csak a forróság volt mi gátat szabott annak, hogy egy húzásra felhörpintse.*
-Emlékezik. *jött az egyszerű válasz az öregtől, aki hasonlóképpen kísérletezett a forró nedűvel. Noel kezdett hozzászokni barátja szűkszavúságához, ám ez az este még a szokottnál is hallgatagabban telt. Arcán mindez hűen tükröződött, szólnia sem kellett hogy mindezt észlelni lehessen. Az öreg kényelmesen hátradőlt, kicsit közelebb húzódott Noelhez, s így már mindketten ráláttak jól a távoli alakra.*
-Mint mondottam emlékezik.
-Mire?
-Nem tudom... talán letűnt korokra, elfeledett személyekre, régmúlt időkre, talán a tegnap esti nyerőszámokra. *mosolyodott el, s Noel is felszisszent.* -Ha már megverték az égiek egy képességgel, amit úgy hívnak: emlékezet, hát használja. *Mély orgánumán ejtette a szavakat, s mégis ösztönösen halkan.*
-Megverték, nem tudom.. én örülnék ha emlékezhetnék, arra honnan jöttem, ki vagyok és mit szeretnék... no meg másra is.
-Valóban? Akkor pillants csak belé Noel. *Ujjával mutatott az ifjúra, Noel pedig tekintetét máris rászegezte. Furcsa volt, hisz annak idején nem kértek tőle ilyesmit, hogy másokba pillantson, sőt.. nem is tudtak róla hogy erre képes. S lám, milyen változékony az élet, hirtelen oly embereket ismert meg, akik kérték tőle, akik hasonlóan gondolkodtak mint ő. Meg kellett még szoknia mindezt, de nem bánta. Élvezte.
Amint az ifjút figyelte, ki mozdulatlanul ült, olykor talán csak kicsit a fejét félrebillentve moccant meg, kósza illanatok legyintették meg érzékeit. Olyan volt ez mint egy nyíló rózsa, mely parány bimbóját az égnek kínálva terebélyesedik s ontja magából a szépségét, szinte érzékelhetetlen illatát. Ekképp ébredtek benne a távoli alak érzései... vagyis ezt várta, amint szétterjednek benne a gondolatok és máris ért mindent. Nem így történt. Hatalmas örvény kapta el, cibálta az érzeteket elméjében, melyekhez még csak hasonlót sem észlelt soha. Mintha futótűz tombolt volna keresztül, pedig csak egy parány szikrát szeretett volna elcsípni a kavalkádból.*
-Mi a fene ez? *szentségelte halkan, miközben próbált lenyugodni, összezavart arcát azonban nem tudta palástolni.
-Az emlékezet... mindenről s mindenkiről. Mikor elhalad az úton egy másik ember mellett, emlékez rá. Honnan jött, hová tart. Megfoghatatlan.. és felfoghatatlan dolgok ezek Noel. Látni, érezni, hallani a mindent... és nem érteni. Magadban hordani mindazt amihez mások fohászkodnak... és elbírni. *az öreg nemes vonásaiba enyhe fájdalom ült, bár inkább sajnálatnak vélte.*
-Amit éreztem... elsöpört.. egyszerűen mint egy... *Noel zavart képet vágott, de egyre inkább érdekelte kit is próbál megérteni*
-Nehéz őt leírni fiam... ha szemeibe tekintesz, merthogy megvan hozzá a bátorságod, meglátod kicsoda ő valójában. A világot s fájdalmát a szívében hordja, mikor tőle elvettek, visszaadta többször. Sokszor küzdött és hányszor maradt magára... de az éjjel az övé marad, mikor a kis halálban szabadon szárnyalhat.
-Kis halál?
-Az álom állapotában, mikor a lélek részlegesen eltávolodik a testtől. *magyarázta az öreg*. -Akkor ő sem tesz másképp, testétől elválva kél szárnyra s repül messzi vidékekre, segítséget szomjazók, árva lelkek mellé. Mikor pedig eljön a reggel, testébe visszatérve eszmél s a töredékekből próbálja megérteni saját magát.
-Úgy beszélsz róla mintha nem is ember lenne. *értetlenkedett Noel.*
-Pedig az. Ha megvágod vér folyik a sebéből, ha megbántod vér folyik a szívéből. És mégis... *mosolyodott el az öreg, Noel pedig egyre csak járatta agytekervényeit. Aztán, lassacskán megértve a szavakat kérdezett újból.*
-Honnan tudsz te minderről?
-Ott voltam mikor született, láttam kik vették körül. *Sejtelmes mosoly húzódott a vén ajkakra, Noel pedig először újabb értetlenségbe burkolva nézett, majd szemei egyre inkább elkerekedtek, amint az utalást felfogta. Akarva-akaratlanul is az "ifjú" felé pillantott, aki már kabátját vette magára, s elindult kifelé. Szemével végigkövette annak egyszerű mozgását s mikor az asztalukhoz ért a seszínű szemekbe fonta saját pillantásait.
A közeledő ifjú - mely közelebb érve már nem is tűnt olyan fiatalnak, inkább a férfiasság küszöbén ácsorgónak - egyenes tartással haladt az asztal felé, s állta a felé irányuló pillantásokat.
Noel amit akkor érzett sosem felejtette el.
Kevéske mondatokból megértve egy ősi lélek történetét nézett fel a közeledő alakra, arcára mélységes tisztelet ült, noha alig percekkel ezelőtt még csak nem is érdekelte annyira egy jött-ment vendég sorsa. Már eszében sem volt miért nézi, mintha fogva tartotta volna a pillantás, de nem bánta... nem érzett semmit sem.
Az alak megállt az asztal mellett.
Noel számára megszűnt a világ, eltompultak a hangok, semmire sem eszmélt. Régi-régi tettek bukkantak elő emlékeinek rejtett szegletéből, egyre több és csak több míg végül már gondolatai cikáztak mindenfelé és...
~Bocsáss meg~ *Maga sem tudta miért, de ezt mondta ki magában, s a félhomályban ácsorgó férfit nézte szüntelen. Az pedig egyszer csak atyai félmosolyra húzta ajkait, s alig láthatón biccentett felé egyet, majd elfordult tőlük és kilépett az ajtón. Noel nem fordult utána, a hófehér asztallapra bámult mereven. Majd lassan felnézett az öregre, kinek üdvözlő pillantását fogadta.
Megértette.
Nem volt sem hosszú hajú ősz varázsló, sem igaz boszorka, sem sose látott meselény, sem angyal kitárt szárnyakkal... csak egy ember, ki a világot a szívében hordta. Körbenézett hát a többieken is, s mintha varázsütésre megváltozott volna minden, a falak képei, mező színe, a mennyezet égszín kékje újból kellemes bizsergéssel borította be mellkasát. Mintha új hajnalra ébredt volna, arcára könnyed mosoly ült és hagyta, hogy a varázslat újból átitassa minden egyes porcikáját. S mily fura... lelkében is megkönnyebbült valamelyest, a súlytól, mely eddig nyomta az évek alatt. A kihűlt teáscsészét, mely jelentéktelen egyszerűségéből hirtelen megszépült, most maga elé emelte, s az öreggel jó kedéllyel koccintottak.
Az Ébredésre.*