Hűvös esti homályban nézem,
Borongós, ködborította arcomat,
Szemem elé most megidézem,
Egykoron élt hű magányomat.

Elmentél elveszett mindenem,
Magányom átnyújtotta láncomat,
És magamhoz vettem végzetem,
Megállok, nem találom utamat.

Kezemben tükör, nincs arcom,
Különös, torz, elmosódott lény,
Nem vagyok más csak fantom.

Képzeletemben halott eszmény,
A holdat nézve csendben várom,
Talán, egyszer feltámad a remény.