Tovatűnő lelkem viharrá szövöm,
úgy borul majd, ahogy sírnak a lomb köszön,
s ha végleg elcsitul a fergeteg,
földre hullott könnyeim Napfény szárítja majd meg.

Szárnyat bontanak sós keservek,
csapásuk alatt kínok örvénylenek,
így távoznak, mérgezve az ég boltját,
s szertezengik lelkem rút nótáját.

Távozzatok... menjetek csak bátran,
véssétek a mennyre vérszín arannyal:
Nem más, csak egy a vétkem...
igazszívű embernek születtem.

S a cseppek egyre csak szállnak,
eleget tevén ősük óhajának,
bíbor palástba borul az ég,
vad orkánt táncol a bolond szél.

De csitt! elhallgat a dal,
minden könny parázs halált hal,
felbomlik a tánc, elnyugod a nap
távolról cseng egy jámbor hang:

"Az igazak kora régen lejárt,
kivérezve haltak hősi halált,
Te maradtál, s lásd nem vagy egyedül,
minden búval vert hozzád menekül.

Légy az mi valaha voltál.
Légy mire esküt adtál.
Légy mire teremtettél:
Légy... ami mindig is lennél."

Csend balga húrja zeng,
ősi lélek bágyadtan mereng,
Fülében még csengenek a szavak,
Szemeiben csillagok alszanak.

S elindul, tovább az éjben,
kályha lesz ő tél hidegében,
fény s megannyi csoda...
búval vertek igaz angyala.

Ha eljő az idő, szíve majd utolsót dobban,
csillagok fénye szemében ellobban,
nem hozza őt vissza a kósza szél,
nem remél többé... szárnyra kél.

Nem emlékszel rá, ne is keresd,
csak egy volt, aki olykor megfogta a kezed,
rádmosolygott szemeivel némán...
már ott ragyog az éj sötét boltján.