Nem szeretnék hírmondója lenni
világom vajúdásának,
nem vágyódom bércre szállni
s könnyeket ontani Gaia-nak.

Nem szólok már kétes igéket,
ködbezárt furcsa hangokat,
nem sóhajtok a felhők után
ha óva int az alkonyat.

Nem bontok már szárnyakat,
Csillagból gyúrt fényes ékeket,
Nem robogok a holnap után,
mint megvadult királyi szekerek.

Nem... már nem szól a dal
messze viszi bús zefír,
Nem... más nem maradt
csak holtat váró meleg sír.

És lám mily világ ez...
jobb és szebb a verem sorsa,
megpihent vándor kihasznált teste
lágyan pihen meg a porban.

Kacagok, akár a kisgyermek,
kit anyja ölelő keze vigyáz,
de mosolyom rothaszt-mérgez,
halált hoz, keserű-néma gyászt.

Orvul suhan a bánat lépteim nyomán,
s megérint mindent mi vala szép volt,
észrevétlen hullanak a csillagok árván,
korommá jajdul a mázsás mennybolt.

Ne hidd, ó ne, hogy mindez hiába,
miként sötét csodák süvítenek,
Mindet átvetik a halálba
nyugalmat hozó megváltó szelek.

S ha majd csak Mi maradunk,
kik egykoron hírdették az Életet,
ám most bokrosodva tépünk-marunk
és átküldünk temérdek lelkeket.


Elhullunk majd mi is...elhalkul dalunk,
továbbadjuk e megváltott Teret,
Kristálytükörré csiszolt ugarunk
talán szebb jövő nemesíti meg.

Még egyszer visszanézek, utoljára,
-Lám hova jutottunk...
Tükörmező újszülött fénye csillan,
már elvisz innen kijelölt utunk.

Oh... de nem! Had maradjak!
-Jöjj barátom, vár minket a végtelen.
Végső sóhajjal elindul lábam,
s míg élek emlékezem...