Azon, a szürke, hűvös novemberi hajnalon Józsibácsi szokás szerint a klozeton ülve a Népszabadságot olvasta, míg Mariskanéni a Riska reggeli fejésével volt elfoglalva. A tehenet borjúkötéllel kikötötte az eperfához. Alá tette a háromlábú fejőszéket, a zsétárt és elkezdte a duzzadt, tejjel teli tőgyeket vallatni. Szépen, komótosan spriccelte a habos tejet a mohó zsétárba. Egyszerre beütött a menykő!

Hírtelen elsötétült az ég, és egy hangtalanul lebegő csészealj ereszkedett alá az udvarra. Ettől Riska megriadva felrúgta az eperfa tetejére Mariskanénit fejőszékestől együtt. Az öregasszony onnan kiabált le kétségbeesetten férjurának.
–Hé, apjuk! Gyűjjék keed ki!
–Mi van ég a ház?
–Ne, törődjék, mos a házzal, olyat lát, de olyat, hogy beszarik!
–Má’ késő… beszartam.
–Gyűjjék gyorsan, vendégek érkeztek!

–Visszajöttek az ördögök?
–Nem ezek, most fentről gyüttek! Olyat lát, de olyat!
–Jól van, megyek mán! De sürgős!–mondta az öreg mérgelődve és kivágta a budiajtót. Amint meglátta a földönkivülieket, tátva maradt a szája és hirtelenjében elengedte a gatyamadzagot, aminek a megkötésével bajlódott éppen. A gatya lecsúszott a bokájáig. Félszemmel felsandított az eperfa tetejére. Meglátta az asszonyt és éktelenkedni kezdett vele.
–He, mi a fenét keresel te ott?
–Én, e’, semmit, csak úgy itt teremtem. Felrúgott a Riska, na. Hozza keed a tyúklétrát hagy, mászok le!

Indult volna a tyúklétráért, de a négy zöld emberke elállta az útját. Valamilyen sugárral, amit a szemükből lövelltek ki, lebénították. Úgyhogy, nemhogy lépni, de se köpni, se nyelni nem tudott. Ketten hozzáléptek és két mutatóujjukat a feneke alá tartva, felemelték, mint a pelyhet. Már vitték is be az űrkompba. Ott azonnal lehúzták róla a tubigatyáját és a kompban lévő fehérmaszkos orvosféle a műtőasztalra, fektette és elkezdte méregetni a bíborfurulyáját.

–Ez aztán, nem semmi! Méretes darab! –Közölte társaival a vizsgálatot vezető főnökféle. Amazok izgatottan fogdosni kezdték Józsibácsi biborfurulyályát, mire az megmerevedett, mint egy kobrakígyó.
–Mennyi idős maga jóember? –kérdezte felajzva a főnök.
–Hogy, én e’?–kérdezett vissza Józsibácsi nem igazán tűrve a macerát.
–Azt kérdeztem, hogy hányéves maga.
–Nyolcvankettő, kéremalásan.
–Eszméletlen! Úgy tudtuk eddigi információink alapján, hogy a magyarok már javarész harmincéves kor után mind impotensek a sok hajszától, stresztől. Hogy-hogy maga még mindig ilyen fitt bátyám?

–Hát, ami igaz: igaz! Én még minden este odateszem a rispángot az asszonynak!–dicsekedett az öreg. Az orvosok hatalmasra meresztett köcsögszemeiket ijesztően elkezdték forgatni. Hűdötten meredtek erre a biológiai csoda emberre.
–Mondja csak, ebben a faluban minden férfinak ekkora a férfiassága? Vagy maga kivétel a szabály alól?
–Megmondom őszintén, nem titok: a búgatópor az oka.

–Ez nekünk új! Tudna bővebb felvilágosítást adni nekünk erről a csodaporról?
–Nem titok ez. A kőrisbogarat megszárítjuk, aztán porrátörve egy-két csippentést beleszórunk a borocskánkba és úgy áll az ember nemi szerve, mint a bikafasza!
–Na, látjátok, mondtam én, hogy ide kell nekünk leszállni erre a helyre. Éreztem. A hatodik érzékem megsúgta. –magyarázta társainak a főföldönkivüli. Azok sűrűn bólogattak és megpróbálva értelmes arcot vágni, bólogattak neki. A főnök így folytatta.

–Megmondom őszintén, az volt a célunk magával, hogy magot veszünk a heréiből és megtermékenyítjük vele magunkat, de most felpiszkálta az érdeklődésünket. Mennyi búgatópor van készleten öregapám?
–Annyi biztosan van, ami elég egy tucat ilyen nyámnyila legények amilyenek ti vagytok.
–Akkor itt maradunk magánál egy kísérlet erejéig.
–Aztán mi lenne az?
–Szeretnénk visszanyerni a férfiasságunkat. Felserkenteni magunkban a régóta mélyen szunnyadó nemi vágyat! Olyan merevedést elérni, hogy egymást magunkévá tudjuk tenni.

–Ó, ti szegények! Buzik vagytok, vagy homokosok?
–Nem, mi hímnősek vagyunk.
–Hát a’meg milyen jószág? –tátotta el mohos száját az öreg, és elővéve dózniját egy csipet angyaltrombita port felszippantva dóznijából hatalmasakat tüsszentve széles jókedve kerekedett. A zöld emberkék se köpni, se nyelni nem tudtak a meglepetéstől. A biborfurujája olyan hatalmasra dagadt, mint a Toldi kezében lévő petrencésrúd, amivel anno, dacubál, mutatta Budára az utat Ettől aztán kiakadtak, mint a kakukkos óra. De az öreg már beindult és a hozzá legközelebb állót leteperve, lerántva róla zöld overallját, máris a szűzlyukát kereste. Miközben motozta, elkerekedett szemekkel leste annak jó negyvencentisre nyúlt, lankadtan lógó nemi szervét.

–Amaz nyikkanni sem tudott, az öreg hanyattlökte, celőke, vézna lábait a saját vállaira helyezte, és kitapintva vaginaszerű kloákáját felnyársalta bíborlándzsájára. A zöld emberke kéjesen nyögött, miközben katartikus, vulkánszerű kilövelléssel megtermékenyítette Józsibácsi.
–Jöhet a következő!–mondta, és sorra vette mind a hat űrhajóst. A zöld emberkék kielégülten fetrengtek és nyögtek a gyönyörtől. Hiszen elérték céljukat: megtermékenyültek. A főnök tért először magához. Így szólt a többiekhez.

–Indítsátok be a motorokat, és máris megyünk vissza a Zéta Retikulumra! Az öreget magunkkal visszük tanúként. Ott kivallatják majd és kielemezve ezt a port, lekoppintjuk! Az öregnek sehogysem volt andungja velük menni, ezért így okoskodott.
–Idefigyeljetek, ti velem rosszul jártok. Én egy buta öregember vagyok. Viszont itt él a faluban Kuzma, a nagy varázsló! Ő fedezte fel a nemivágy serkentő, lélekvidámító port. Jobban jártok, ha őt viszitek el!

–Mondasz valamit, mert jár a szád!–vakargatta kopasz fejét a fő földönkívüli- elő tudnád keríteni nekünk ezt a mindentudó Kuzmát?
–Ha, akarom…
–Akarjad, mert akkorát sózok a heréidre a sokkolómmal, hogy szárazon elélvezel öreg! Tudok ám én kemény is lenni, ha akarok. –Józsibácsi behúzta fülét, farkát és így alázkodott.
–Jól van, na, nem kell mindjárt bekapni az embert! Elvezetem magukat a Kuzmához.