Elhal a dal, s feltámad a Csönd,
Mint dühöngő, de mozdulatlan monstrum.
Csak állok árnyékában, némaságot köp
Arcomba, kederűen folyik a ragacsos méreg,
Végigszökik, belém szivárog, eltűnik nyomtalanul.
Belülről foszt ki, benyel egészen
Minden bennem rekedt, vágytól éles üvöltést.
Bágyadt mosolyt lehel az arcomra,
Tettetett megnyugvását az ajkaknak,
De magam elől nem rejthet el,
Tükörszilánkok pompázó táncában.

2006.09.19.