Fejemen lüktet már az ér,
Az agyam mentem szétrobban.
Poharak sora földet ér,
Amiket ledobtam gyorsan.

Nem mernek közelíteni.
Félnek, hogy elcsattan pár pofon.
Szemembe se mernek nézni...
Csak lesik, hogy ki van soron.

Gyertek bátran! Ne féljetek!
Ütésemtől nincs menekvés.
Mindenkit elérnek a kezek.
Hiába minden könyörgés.

Darabokra hullik, minden
Ami csak közelemben van.
Török és zúzok sebesen,
Könnyek maradnak utánam.

Mire földrehull egy könnycsepp,
Szilánkok hevernek szerte.
Tündököl minden sós kis csepp,
Mikből lesz bánat tengere.

S én átlépek a pocsolya
Felett vígan nevetgélve.
Mit nekem fájdalmak sora?
Én vagyok a harag ura!

Levágom fejed, megeszem
Agyvelőd, kiiszom véred,
Segélyért kiáltó kis szem,
Mely rám tekintve megdermed.

Eltűnt onnan a ragyogás,
Amely jelezte, hogy remélsz
Akár sebes villámcsapás.
Majd kialudt, mert már nem élsz.

Haragom lecsillapodott,
Szemeimben könnyözön lett.
Nem vagy már más, mint egy halott,
Kivel indulatom végzett.