A beszélgetés után megmozdult az állóvíz, s szép lassan felkavarodott a bűzhödt, ragacsos, ocsmány politikai mocsár. Először valakik megpiszkálták a régen elaludt olajügyeket. Hatalmas botrányt kavarva felélesztették az évek óta szőnyeg alá sepert döglött olajszőkítési botrányokat. Sikerült is nekik egy vagány tanút találniuk, aki aztán jó súgókkal megtámogatva echte információkkal öntötte nyakon, a bambán és tanácstalanul megrökönyödötten bámuló törvény és rend őrzőit. Mivel a legtöbb potentátnak igen csak volt a füle mögött, azonnal lépniük kellett, ha nem akartak dutyiba kerülni.

Nosza gyorsan kineveztek egy olajbizottságot, aminek a célja hatalmas irattömegbe fojtani, letitkosítani, összekeverni, mindenkit bemártva úgy összegubancolni az ügyeket, hogy ember legyen a talpán, aki szétválasztja az ocsútól a búzát, azaz kiderítse, ki a hunyó. Ehhez mesterien értettek ott fenn, a ködösítés nagymesterei. Összeröffentek hát és elkezdték a stratégiát kidolgozni. Azt kellett eldönteni, hogy kire kenjék a szart? Találni kellett egy-két balekot, aki némi jattért elviszi helyettük a balhét.

Éppen az olajbizottság munkáját lezáró jelentés megfogalmazásával bíbelődtek az okosok, amikor a rendőrminiszterhez egy kopott kis emberke óvakodott be. Senki sem tudta, hogy került az elegáns szobába, egyszer csak ott ült a kanapén a miniszter mellett és így duruzsolt neki.
– Ne kérdezd, ki vagyok! Egy eszközt kínálok neked, amivel minden titkot megtudhatsz. Mindenhová eljuthatsz, ahogy most én is itt vagyok. Észrevétlenül beleláthatsz titkos és kényelmetlen ügyekbe. Információkat gyűjthetsz ellenfeleidről.– a miniszter úgy ugrott fel a kanapéról, mint akit kígyó mart meg. Hűdötten meredt a kanapén terpeszkedő emberkére. Miután összeszedte darabokra hullott entitását és kissé magára talált, megszólalt.

– Atyaisten! Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? Nincs elég bajom, még te is! Egyáltalán, hogy kerültél ide – fordult a megrökönyödött miniszter emberünkhöz. Tonca, mert hogy ő volt az, ugye ezt nem is kell mondanom, sejtelmesen búgott borízű hangján a miniszter fülébe
– Én tudom a titkot. Látom, amint átveszed a több százmilliós sápokat a hallgatásod fejében. Látlak a nyaralódban a begyes macával fetrengeni, amikor a feleséged úgy tudja, szolgálati úton vagy. Tudok a birtokodon történt gyilkosságról, amit eltusoltatok... Tudom, hol van Farkas Helga holtteste.

– Elég! Hazug barom! Letartóztatlak, börtönbe csukatlak! Elmeszociális intézetbe záratlak! Miket beszélsz itt össze-vissza? Jó, hogy nem azzal jössz itt nekem, hogy tudod, hol van Attila aranykoporsója.
– Kapaszkodj meg patkánykám, ezt is tudom, de még nem jött el az ideje, hogy nyilvánosságra hozzam. Most az ügyek felgöngyölítése a feladatom. Te nem fogsz ellenem tenni semmit, mert a markomban vagy.
– Ki vagy te átkozott, te mindent tudó?

– Én vagyok a megoldatlan ügyek felgombolyítója, egyenesen az Úrtól kaptam hatalmamat. Na, kész vagy velem együttműködni patkánykám, vagy menjek a Torgyánhoz?
– Nem, azt mégsem... Lényegében van benne valami, amit mondasz. Csak kissé homályos az emlékezetem, arról van szó, amikor a körgyűrűbe bebetonoztuk azt a négy maffiózót. vagy nem is, tudom már miről is tudol te átkozott!?

– Sört, pálinkát, whiskyt? – szuggerálta Tonca és a miniszter máris hivatta a szobapincért. Aztán amikor már jól megerősítették az öntudatukat így egyezkedtek.
– Én átadom neked ezt a mindent látó szemüveget Mindenkinek, látod a piszkos ügyeit. Belelátol a titkos ügyekbe, hogyan keverik a kártyáikat ellenségeid. Mindenkit a markodban tarthatsz, de egyet kérek tőled cserébe, a maffiát hagyd ki a dolgokból!
– Miért?

– Csak! Ne hívd ki magad és az ország ellen a sorsot! Miért kell neked, nekünk farkast emlegetnünk, amikor már itt ólálkodik a szérűskertek alatt? Hagyd a maffiát békében! Tisztítsd meg a közéletet. Ha kisepred ezt az Augias istállóját, akkor a nép hősként a vállára emel, és elfeledi piszkos múltadat. Miniszterelnök is lehet belőled.
– Talán még köztársasági elnök is lehetne belőlem – lihegte savószín szemeivel Tonca tekintetét kutatva. Tóni rókamosollyal adagolta belé az önbizalom serkentőt. Erősen biztatni kezdte.

– De, még mennyire! Lehetsz te még elnök is, sőt, ha okos vagy még a NATO-ba is beviszlek! De most be kell lépned a csoportba! – mondta ellentmondást nem tűrően Tonca, és a telitöltött whiskys poharát koccintásra emelte. Ittak. Kisvártatva Tóni elővezette a témát.
– Miután így megegyeztünk, átadom neked ezt a fekete keretes szemüveget. Ablaküveg van benne, de a szárába olyan szerkezet van beépítve, hogy ha felteszed, akkor mindent látsz, tudsz, csak kérdezned kell! – oktatta ki Tóni.

– És, mi az ára? – kérdezte újfent a miniszter.
– Semmi. Az Úr nem kér fizetséget tőled. Egy a kikötése, engem magad mellé veszel segédtisztként. Mindig melletted leszek és segítelek. Csak rám kell koncentrálnod, s azonnal melletted termek. A piszkos ügyeket elintézem helyetted.
– Hogyan?
– Egyet bucskázok a fejemen át, s máris felöltöm a képedet. Na, érted már?

–Nem – dünnyögte a mámoros miniszter, mire Tóni bucskázott egyet a fején át, s máris szemben állt a miniszterrel, alteregójaként. A miniszter kifordult szemekkel meredt hasonmására. Dadogva szólalt meg.
–Mi vagy te? Merlin a gonosz varázsló, vagy egyenesen az eleven ördög? Kezdek félni tőled.
–ne tőlem félj, hanem magadtól. A piszkos gondolataidtól. A Pártodtól. A vezetőid bábuként mozgatva, Marionett figuraként arra használnak, hogy a törvényesség bőrébe bújva fedezzed, támogassad piszkos pénzszerzési akcióikat.

–Hm, mondasz valamit. Hideg van, fázom… begombolkozom.
–Vigyázz is magadra! Vékony jégen táncolsz cimbora. Kicsiny a mozgástered, és ha mellé lépsz, ha egyszer is hibázol, beleejtenek a süllyesztőbe, lesöpörnek magukról, mint a csótányt, egy rossz férget! Büdös, kiszolgált kapcarongyként megsemmisítenek! Legjobb esetben félredobnak, mint egy rosszcipőt. Agyő patkánykám!
–Intett neki búcsút Tónink, és a fején átbucskázva eltűnt, mint Kossuth a ködben.

Az Országgyűlés plenáris ülésén aztán gyorsan peregtek az események. Természetesen le akarták zárni a tetemes és szövevényes botránnyá dagadó olajügyet, s a honatyák egymás után próbálták befejezetté nyilvánítgatni, és karanténba helyezni az olajdossziét. Már-már sikerült is államtitokká nyilvánítani az ügyeket és a miniszterelnök rábólintására vártak, amikor szörnyű és megmagyarázhatatlan jelenetnek lehetett tanúja az országgyűlés.

A rendőrminiszter előtt heverő fekete keretes varázsszemüveget összecserélve a sajátjával a miniszterelnök helyezte orrnyergére. Az előre megírt záróbeszédet akarta felolvasni, amikor szeme elhomályosult, és mondani kezdte, amit látott. Egymás után sorolta a milliárdokat síbolók névsorát. Ki, mit, hol, mikor, mennyit rabolt a nép vagyonából. Az üléstermet pillanatok alatt megtöltő, a hírre a büfékből, bizottságokból beözönlő honatyák szájtátva hallgatták társaik vádiratát, s rettegve várták, mikor kerül rájuk a sor.

A miniszterelnök szája kiszáradván, letette a szemüveget, s vizet töltve poharába, tekintetét körbehordozta a döbbent honatyákon. Aztán tapogatva felvette, most már a saját szemüvegét és elkezdte záróbeszédét. A tömeg megkönnyebbülten súgott össze.
– a miniszterelnök kezd megőrülni, mint a Semmelweis, amikor felolvasta a bábaesküt az akadémiai székfoglaló beszéde helyett. Pusmogták maguk között.

A rendőrminiszter a szivarzsebébe rejtette szemüvegét, és felvéve zakóját kiosont a büfébe az izgalmakat lereagálni. Ott viszont meleg volt, a szék karfájára helyezte zakóját. Pontosan a sokat szereplő sokfunkciós szépbeszédű miniszter széke mellé. A két miniszter felháborodottan ecsetelte, hogy ez az Orbán miket hord össze, amikor becsengettek.
A kapkodásban a két miniszter elcserélte a zakóját. A terembe érve folytatódott a parttalan vita, most már a vagyonnyilatkozattal megtunkolva. Éppen arról szónokoltak, hogy akkor tegyék nyilvánossá a vagyongyarapodási jegyzékeket. Mindenki tegye láthatóvá, hol vannak milliói.

Éppen az egyik honatya sorolta a vagyonleltárát, melyet unalommal hallgattak, szinte oda sem figyelve képviselőtársai, miközben mobiloztak, vagy a loptpjukon matattak.
– Uraim, elsorolom, mivel rendelkeztem, amikor megválasztottak. Egy-hatod rész házzal, egy Trabanttal, két pár cúgos cipővel, tizenkét csíkos zoknival, hat inggel, tizenkét alsógatyával, egy színes Tv-vel, egy borzebbel és egy hűséges feleséggel, aki viszont takarékos. Így aztán most két év múlva van egy félig kész házunk a Rózsadombon, van egy Mercédeszünk, hat pár cúgos cipőm, két mobiltelefonom és kétmilliós adósságom VIP hitelre.

Miután befejezte, a bőbeszédű, igen kedvelt, jó humorú miniszter állt fel szólásra. Orrára helyezte az elcserélt zakóból kivett varázsszemüveget, és mint a vízfolyás dőlt belőle a szó:
– Kiegészíteném még az előttem szólót, mert hiányosnak tartom a vagyonnyilatkozatát. Rendelkezik a mogyoródi Forma 1-es Autópálya 40%-os tulajdonjogával, a bábolnai tyúkfarm igazgatótanácsának a tagja, évi 1 milliárdos jövedelemmel, van két bányarészvénye californiai aranybányákban, egy luxus jachtja a Sechel szigeteken és huszonhétmillió dolláros bankszámlája Svájcban.

A bejelentést először döbbent csend követte, majd egetverő ordítozás, és az említett honatya viszontválasza követte volna. Azonban a honatya verejtékezve rogyott össze az igazság súlya alatt, s a besiető mentődök szívinfarktus gyanújával, vitték el. Megbolydult méhkashoz hasonlított az ülésterem. Az országgyűlés elnöke szünetet rendelt el.

A szünetben a rendőrminiszter így fordult Toncához.
– Idefigyelj, te átkozott! Szerezd vissza azt a szemüveget, mert kiborul a bili! Mi a fenének kellett nekem veled szövetkezni?
– Mindjárt megkérdezem a felsőbb kapcsolatomat – mondta Tonca, és az ingájához nyúlt. – Azt mondja a felsőbb kapcsolatom, hogy várjunk. A bőbeszédű még valamit el fog mondani. Majd utána visszaszerzem tőle – mondta az ideges rendőrminiszternek. A miniszter sápadtan kullogott be az ülésterembe.

A honatyák megszeppenve a sok lelepleződéstől azonnal 60 évi elzárásra (titkosításra) ítélték az olajbizottság jelentését és most már gőzerővel, követelték, hogy olvassa fel a bőbeszédű miniszter a saját vagyongyarapodási jegyzékét.
– Hát kérem, ha annyira óhajtják, tessék, legyen meg az akaratuk! – mondta vigyorogva, és elővette a titkos vagyonnyilatkozatát. – Aszongya, hogy nekem van egy kis házrészem, húsz pár stoppolt zoknim, két pár fekete cipőm, négy elnyűtt öltönyöm, a feleségem hozományaként egy telkünk az Orbán-hegyen, amire drága jó feleségem megtakarított fillérjeiből, mint a fecske a fészkét építgetjük kis vityillónkat, saját Skodánkkal hordva az építőanyagot, és két miniszteri kacsómmal keverve a maltert, csak rakjuk a téglákat, mint a Kőműves Kelemenek...

Így folyt belőle a szó, amikor szája kiszáradván, kortyintott egyet, majd hogy jobban lássa az okmányt, szemüvegéért nyúlt.
– Tulajdonképpen mi közötök nektek, éhenkórászoknak egy sztárügyvéd vagyonához? Naná, hogy megtollasodtam, mint annyian mások. És akkor mi van, majd kihagytam volna a lehetőségeket. Igenis van hat házam, ötszázmilliós birtokom Apaj pusztán két ménessel és egy ökörcsordával. Hetvenkét fajkecském és egy túzokrezervátumom, ahol a tajvani és maláj barátaimat vadásztatom. Igenis építem a külkapcsolatokat. Magyar kukoricával fogják tömni a pekingi kacsákat, és eladjuk a tajvaniaknak a Bodrog közi árvizes területeket. Húszmillió kínait hozunk be vérfrissítésre, és rátelepítjük őket a szatmári cigányokra. Ezzel a keresztezéssel aztán olyan vérfrissítést és tőkeinjekciót hajtunk végre, hogy hamarosan második honalapítóként fogjátok emlegetni a nevemet! – harsogta és letette a varázsszemüveget.

A döbbent csendben egy légy zümmögését is meg lehetett hallani! A teremszolgákkal lezáratták a kijáratokat. A TV kamerákat kikapcsolták, és a titkosszolgálat emberei a bőbeszédű miniszter hóna alá nyúltak. Már-már elhurcolták a kapálódzó minisztert, amikor a pszichiátria által riadóztatott szakápolók vették át, és kényszerzubbonyba erőltették őkelmét.

A miniszterelnök lépett a pulpitusra.
– Elnézést a kis incidensért, de valami megzavarta a miniszter úr gondolatait, azt hiszem pihenésre, van szüksége!
– Semmi bajom! A szemüveg az oka! Valaki becsempészte a zsebembe ezt a szemüveget! Valahányszor felteszem, dől belőlem a hülyeség! Kié ez a szemüveg? De, hiszen a rendőrminiszter zakójával cseréltem el a zakómat! Kérem vissza a zakómat, meg a saját szemüvegem! Magyarázatot követelek! – kapálódzott a miniszter, miközben a kényszerzubbonyba préselték. A miniszterelnök a rendőrminiszterre nézett és magyarázatot követelt.

– Magyarázza meg nekem miniszter úr, mi ez a pokoli színjáték? Már emlékszem, amikor én is véletlenül a maga szemüvegét tettem fel, miket hordtam össze! Mi ez a titkosszolgálati bajkeverés? A dolgok összekuszálása?
– Nem tehetek róla miniszterelnök úr, a segédtisztemé a szemüveg. Tőle kérdezzék meg. – mutatott a halálverítékben úszó Toncára.
Két teremőr máris cipelte a rúgkapáló Toncát az emelvényre.
– Én csak az igazat akartam, hogy kimondják. Azért csináltam ezt az egészet, hogy végre öntsünk tiszta vizet a pohárba. Javaslom, hogy egyenként minden honatya öt percre vegye fel a varázsszemüveget és álljon a pulpitusra. Meglátják, milyen jótékony hatással lesz az ország közvéleményére az igazmondás.

Szavait kavargó indulatok, és óriási felháborodás követte. A honatyák helyükről felugrálva nyomultak az elnöki emelvény felé. Mindenki igyekezett magának megkaparintani Tónit és a szemüveget. Akkora kupac kerekedett, mint a rögbi-játékosok között, amikor a labdára vetik magukat. Tóni, kihasználva a kavarodást, a WC felé iszkolt volna, amikor a lihegő tömeg elkapta és a pódiumra vonszolva habzó szájjal, üvöltötte.

– Feszítsd meg! Feszítsd meg! – Közben pedig vitustáncot járva tiporták a földre, pottyant varázsszemüveget. Tóni az éghez fohászkodott, és segítséget kért az Úrtól. Az Úr pedig negyedik dimenzióba emelve, kimenekítette a méltatlankodó csőcselék karmai közül hű tábornokát. Elvitte őt és méltatlankodva csóválta a fejét.

– Nem értem, hogy miért nem akarják a magyarok megtudni az igazságot? – dörmögte az előtte álló Tóninak. Tóni így válaszolt:
–Jobb a békesség Uram! Mert tudd meg, hogy mióta Mátyás király meghalt, oda az igazság! És mi magyarok ehhez tartjuk magunkat.