A ködös, zimankós, nyálkás novemberi délután bekergette a füstös gyárból kiözönlő munkásokat az Egyujjasba. Úgy köpte ki őket a gőgös nagykapu, mint kifacsart citromokat. Arcuk ráncai aszalt szilvaként szürkéllettek a homályos helységben. A gyér lámpa fénye sután hullott a sarokasztalnál sörét kortyolgató Tónira. Borostás arca viaszfénnyel verte vissza a ráhulló huszonötös lámpa halovány sugarait.

Bemenekülve a biztonságot nyújtó, megszokott szagokkal és zajokkal töltött helységbe, kutató tekintetem szabad asztalt keresve Toncán állapodott meg. Sejtelmesen réveteg mosollyal, szemeiben felcsillanó reménnyel intett, hogy üljek le hozzá.
– Szevasz öreg cimbora, hogy s mint? – kérdeztem, s felemelt kezem két ujjával két gyorsítót és két korsó sört rendeltem. – Mesélj, mi lett abból a világraszóló energianyerő találmányodból?
– A fekete dobozra gondolsz? – kérdezett vissza óvatosan, majd fejét ráncos nyakán körbetekerve, körbekémlelt mintha félne valamitől. Miután meggyőződött arról, hogy magunk között vagyunk, így válaszolt.

– Tudod, a doboz hatalmas találmány volt. Rá is harapott a kormány. Kitüntettek, magas beosztásokkal halmoztak el, aztán egyszerre megváltozott a szélirány és ellenem fordult a világ.
– Dehát cimbora, ez a hatalmas ingyen energia kihúzhatta volna az országot a szarból, kinek volt ez ellenére? Nemhogy a maffia keze van a dologban? – kérdeztem sandán, s korsómat koccantásra emeltem.
Tonca mohón nyelte a habos sört, majd kézhátával megtörölve habos orcáját, így válaszolt.

– Hát, éppen ez az! Botor voltam, azt hittem, hogy becsületes módon, a magyar államnak felajánlva, jót teszek a hazámmal. Bár inkább ne tettem volna! Lehet, hogy okosabb lette volna a maffiának felajánlani, akkor most a Bahamákon áztatnám a lábaimat a tengerben, és japán gésák legyeznének a fülledt délutáni melegben, amint meztelenül heverek a tatamimon... De, hát te is tudod, mi történt! A felheccelt melósok tiltakozásul a paksi erőmű bezárása miatt majdnem meglincseltek. Csak az isteni közbeavatkozásnak köszönhetem, hogy ép bőrrel megúsztam a kalandot.

– S mi lett a fekete dobozzal?
– Kérlek szépen, a fekete dobozt bedobták a gőzkazánba és elégették.
– S téged meg talonba tettek? Jól beszélek?
– Jól beszélsz cimbora, mert nem dadogsz. Kérjél még egy kört, mert egészen kiszáradtam ebben a megrázó emlékezésben! Tudod, azért itt belül fáj. Valami eltört bennem – suttogta, és mohón csurgatta le a közben megérkezett nedűt. Miután korsóját félig kiitta, így folytatta – Nem érdemli meg a nép áldozatomat. Hálátlanok. Nem értékelik erőfeszítésemet.

– Mire?
– A felemelésükre. A nép süllyed. Úgy süllyed, mint az ország hajója és az egyetlen rozzant csónakon ott kuporognak a vezetőink és menekülnek az ország süllyedő hajójáról, mint a patkányok.
– Hova?
– Ne félj! A vezetőknek van hová menniük. Lezsírozták a pénzüket nyugati bankokban, házaik várják őket a Karib szigeteken, Honoluluban, vagy éppen Venezuelában...

– Miért éppen Venezuelában? – kérdeztem bambán az üres poharakra meredve – te tudsz valamit Tóni?
– Egy korsóért megmondom! – vágta ki röhögve az adut, már intettem is a pincérnek újabb bódítóért. Tóni pedig kinyitotta a meseládát.
– Tudod, az úgy volt, hogy amikor már ácsolták a keresztemet, akkor hirtelen villámlott, menydörgött és elsötétült az ég. Az Úr hatalmas vihart zúdított a csőcselékre és transzformációval a negyedik dimenzióba emelve, pillanatok alatt a mennyországba menekített.
Hat-hétig vendégeskedtem az Úristennél. Nagyon kemény kiképzésen estem át. Titkosszolgálati kiképzést kaptam, s olyan eszköz birtokába jutottam, amivel láthatóvá tudom tenni az eltitkolt jövedelmek útját.

– Ne viccelj Tóni, ez igaz?
– Már, miért hazudnék neked cimbora! – mondta, és egy igazolványfélét húzott elő a csikkzsebéből. – Ezt olvasd el, de vigyázz, senki ne lássa meg! Ezt neked adom, ezzel be vagy avatva te is. Én, mint Főparancsnok ezennel beveszlek a Titkos és Megoldhatatlan Ügyeket nyomozó csoportba. Na, olvasd csak el nyugodtan! – bíztatott, s miközben sörébe fojtotta elégedettségét, vizsla szemekkel figyelte megdöbbent arcom reakcióját. A névjegykártyán ez állt:

„Cingerminger Antal
Űrnyomozó, a megoldatlan ügyek felderítője
Titokminiszter, logisztikai főparancsnok
Eltitkolt vagyonok felkutatója
Magyarország megmentője
A végzet lándzsájának birtoklója”

Elolvasván a névjegykártyát, megállt bennem az ütő. A döbbenettől és a tetemes mennyiségű szesztől dadogva kérdeztem tőle.
– Te Toncsa, ha ennek csak a fele is igaz. Akkor megfogtuk az isten lábát. Csatlakozom hozzád! – rikkantottam és két gyorsítóval ünnepeltük a sikeres tagtoborzást. Tóni sejtelmes tekintettel, ajkait csücsörítve búgta, mint a vadgerlice.

– Cimbora, a beavatásod megtörtént. Most megkérdezem Úrtól, hogy beszélhetek-e veled a titokról – mondta és golyóstollból, pingpong labdából, horgász zsinórból, madártollakból összetákolt varázsingájával lehívta felső kapcsolatát. Magában kérdezgetve az inga mozgását figyelte. Majd amikor befejezte az inga a mozgást, kipirult arccal fordult hozzám.
– Megadták az engedélyt. Beszélhetek, de egy üveg, pezsgővel kell a beavatásodat megpecsételnünk – mondta, és a hozzánk settenkedő pincérhez fordult. – Józsi, van valami márkás pezsgőjük?

– Édes, félédes, száraz legyen? – kérdezett vissza a pincér és már indult is a hátsó helységbe, amikor félúton utolérte válaszunk – Ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit Józsikám! – rikkantottuk egyszerre, s összehajolva Tóni fülembe dürrögte a nagy titkot: – hamarosan megkapom az úrtól a mindent látó szemüveget. Éjjel elvisznek és beavatnak. Ez lesz a hetedik beavatásom, új címem a Föld megmentője, főparancsnok és Minden Titkok Tudója.

– Te atyaisten, ennyi rangot! És én nem kapok semmit belőle? – meredtem rá döbbenten, mire ő sejtelmesen így válaszolt.
Csak kérni kell, s megadatik neked. Hamarosan kiképezünk téged is, de addig csend! Senkinek egy szót se! – mondta gondterhelten meredve a kiürült poharakra. Tónink laposakat pislantva sandított a csapos felé. Vettem a lapot és intettem a csaposnak.
–Két sör rendel Irmuska! – Irma, térül és fordul és máris asztalunkon a söröcske. Iszunk, majd az asztallaphoz koccantjuk a félig ürült korsókat.

Ideje is volt igyekeznünk, mert közben megérkezett a pezsgő. Józsi leszedte az üres korsókat és kitöltötte a pezsgőt. Tóni rókamosollyal, átszellemült arccal kortyolva a hideg, éltető nedűt, majd a pezsgőspoharat az asztallaphoz koccantva cöcögve megszólalt.
–Minden cseppje vérré válik az emberben. Szóval, most már benn vagy te is a csapatban haverom. Egyelőre, még csak közlegényként, de majd szépen, lassan, ahogy hajtod végre a parancsokat, úgy emelkedik a rangod.
–Árulj már el valamit! Mit kell tennem, hogy minél gyorsabban lépkedjek elő azon a ranglétrán?

–Egyenlőre semmit. Szemlélődjél, nyitott szemmel figyeljed a környezetedet! Mindig legyél képben, mert, ha az Úr küldi a feladatot, akkor azonnal aktivizálni kell magadat! Lesz úgy, hogy napokra, hetekre kiküldetésben leszünk.
–Arra nem gondol az Úr, hogy nekem munkahelyem, családom van? Mindenütt helyt kell állnom, nem tűnhetek el csak úgy, napokra, hetekre?
–Nalátod, itt a baj! Már az elején visszarettentél! Beszartál a feladat súlyától. Az Úr majd gondoskodik róla, hogy egy alteregóval kicseréljen, míg odaleszünk. Az végzi majd helyetted a munkát!

–Az nem is lenne rossz, hanem az asszony! Nem bírom elviselni, ha más is ekecseli a feleségemet!
–Jut is, marad is!
–és, ha az, jobban odateszi neki a rispángot? Ha rákap az asszony? Akkor mi lesz?
–Semmi. Észre sem vesz semmit. Bízd az Úrra. Ha annyira ragaszkodsz az asszonyhoz, akkor nem tudsz ám előre lépni! Lehet, hogy évekre más dimenzióba fogunk kerülni. Szoknod kell az asszonynélküliséget öregem! Na, szomjas a marha! Itassuk meg!

–Ha tudnám?
–Mit?
–Hogy abban a másik dimenzióban még a feleségemnél is jobb nők vannak, akkor, talán…
–Ne csüggedj cimbora! Olyan nők lesznek ott, hogy nem fogol többet rá nézni sem az asszonyodra! Ezt megígérem neked az Úr nevében.
–Hááát, akkor, nincs más hátra, mint előre! Előre! –kurjantottuk egyszerre és kirúgva magunk alól székeinket, és elhagytuk a kocsmát.