Ez a nap valahogy másként indult, mint a többi. Nagy változások sötét felhői gyülekeztek Balambér feje fölött! Hősünk egy panellakás nyolcadik emeleti panelkuckójában tengette, szürke, egyhangú, szorgos-dolgos agglegény életét. Kinyúlt, kopott melegítőjében kávéfőzéshez készülődik szűk konyhájában Az asztalon Maffia, a hatalmas fekete kandúrmacska fekszik elnyúlva. Ő élete sója, barátja, hű társa Balambérnak. Éppen a gáz meggyújtásával ügyködik, amikor megcsörren a radiátorcső. Pontosan háromszor verik meg ott fenn a kilencediken az odakészített fakanál nyelével.

– Hű, ez Irma lesz! Siessünk, Maffia mindjárt itt lesznek! – mondja a macskának mire az, nagyot ásítva reagálja le a közlést. Az ajtón halk kaparászás, miákolás hallatszik. Balambér az ajtóhoz kocog, s beengedi Irmát a vállán egyensúlyozó Belfegor nevű fekete nőstény macskával Irma koszlott pongyolája fölé terített kardigánjában, lábain posztópapucsaival, gugás haját babos kendővel bekötve munkaruhájában érkezik. Ő Balambér bejárónője.

– Ehun vagyunk-e! Köszön be Irma, s indul a konyhába. A macska leugrik vállairól, és az asztalra kuporodik Maffia mellé. Fénylő orrocskával barátságosan megböködi Maffiát, majd hozzábújik, mint menyasszony a vőlegényéhez a nászágyban. Irma miközben hanyag pillantást vet a gáztűzhelyre, maga alá húzza a hokedlit, leül, tömpe újaival pongyolája zsebébe nyúl, előveszi a cigarettás dobozt, kiteszi az asztalra, kivesz egy szálat és az égő gázrózsához hajolva, rágyújt. Balambér egy másik hokedlit maga alá húzva társalogni kezd Irmával.

– Hogy vagyunk Irmuska, milyen volt a tegnapi forgalom?– Irma mélyet szív a büdös Kossuthból. A cigaretta felparázslik. Aztán megszólal. – milyen lett volna? Átlagos, tudja messze még a fizetés nap, nincs tolongás, csak a törzsvendégek vannak ilyenkor. Egyik nap olyan, mint a másik: taposómalom. Unom már, nagyon unom, Balambér úr! De hát nekem ez jutott az életből, itt kell helytállnom, a munka frontján, ahogy a párt szlogenjei is sugallják felénk.”A munka, dicsőség dolga” Igyekszem építgetni az elvtársuraknak a szocializmust. Merthogy mindenki a maga posztján kell, hogy építse: a kohász a kohónál, a martinász az acélműben, a geodéta a terepen, a kocsmáros meg az Egyujjasban! Jól beszélek?

– Tökéletes a meglátása Irmuska, látom, sok szemináriumon vett rész a múlt rezsimben. Nade, lefőtt a kávé!– mondta Balambér és kitöltötte, majd az asztalra helyezte a teli kávéscsészéket.
–Parancsoljon báróné! Cukorral vagy a nélkül?– Irma mélyet szíva a cigarettából vígan fújja ki a füstöt, kissé utána néz a füstkarikáknak, majd válaszol a kérdésre.
– Sok cukorral főúr, nagyon sokkal! Hisz oly keserű ez a rohadt élet, mért ne édesítenénk meg egy kicsit? Nem igaz Belfegor?– veregeti meg a macska tomporát, miközben kevergeti kávéját.
–Kissé mintha ziláltabb lenne báróné, mint máskor. Valami furcsát látok magán… Nem tetszik nekem. Hol van a mi derűs, fecsegő Irmánk? Helyette egy morózus vénasszonyt látok itt. Ki vele mi baj van!– Irma újabb cigarettára gyújt. Elmerengve fújja a füstkarikákat és megszólal.

–Tudja Balambér úr huszonöt év a kocsmában nem semmi. Ki vagyok, most már nagyon ki vagyok! Rakoncátlankodnak az idegeim. Úgy járkál bennem az ideg, mint a páternoszter: le, s fel…– biztosan bolygóidege van?– jegyezte meg Balambér szarkasztikusan. Irma kerekre nyitotta hatalmas lószemeit.– mér olyan is, van?– már hogyne lenne, Irmuska. Körülbelül olyan ez, mint a bolygó hollandi, csak az, valami opera. Az is bolyong a világban, mint a maga idegejei.
–De fordítsuk komolyra a szót: nem jól vagyok. Ki kéne íratnom magamat a Tóth főorvosúrral. De kockázatos a mai világban betegállományba menni, mert könnyen útilaput köthetnek az ember talpára ötvenen felül.
– Ugyan Irmuska, ha kicsit rendbe szedi magát jó, ha kinéz hatvannak.

– Köszönöm úgy feldicsért, mint a fuvaros lovat! Különben nem sokat tévedett, hatvanöt múltam – mikor?– nem mindegy az, ne kíváncsiskodjon, mert hamar megöregszik! Nem mindegy a magának, múltam, valamikor! Tizévet húztam rá a nyugdíjra. Már elmehetnék, de ragaszkodnak hozzám. Pedig ennek vagyok a betegje. Egésznap a hidegvízben tocsogni, könyékig a mosogatólébe nyúkálni, nem semmi! Mérni, tőteni, csapot megnyitni, poharakat elmosni, csetrest leszedni, elmosni! Kiborít a nagy lárma, a játékgépek csattogása! Zárórára egészen kimerülök. Alig várom, hogy hazaérjek, ágyba zuhanjak elvágódva, mint egy hasábfa. Olyan vagyok, mint egy agyonhajszolt állat.

– Hát mért nem hagyja abba? Itthon is lenne dolga a madarakkal, cicával… nálam is van másodállása.– ezt nem gondolta komolyan? – de, gondoljon csak bele, milyen szépen élhetne a nyugdíjából?– a nyugdíjamból? Maga viccel velem? Abból a négyezerhatszázból… az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés. A borravalóm sokkal több, amit a kocsmában a kuncsaftoktól kapok. Tudja maga, hogy van a Vendéglátónál? A fizető bekaszirozza a lóvét, aztán záráskor kasszát csinálunk, és testvériesen, egyenlő arányban elosszuk a borravalót.

– Én mindenesetre meggondolnám a maga helyében. Ha nem lesz elég a nyugdíja én, még tudok egy-két bejárónői állást szerezni magának, hogy kitőtse a napját, ne unatkozzon ugye. Nem kellene a részegekkel hadakoznia! Maga még egy igen jókarban lévő asszonyság. Élje a saját életét!

Irma kihúzta magát, mint aki karót nyelt és imigyen szólt.– hát, ami igaz, az igaz, még mindig jól tartom magam. Képzelje el a múltkor is, de csak magának mondom el bizalmasan. A Tóth főorvos úrnál voltam felülvizsgálaton. Mint ilyenkor szokás derékig levetkőztetett, megkopogtatott azzal a micsudával, kicsit hallgatódzott a mellemen. Aztán egyszerre se szó, se beszéd két marokra fogta, megszorította a mellemet, hogy szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől és szájon csókolt!

– Hű azt a fűzfánfütyülős baracpálinkáját, mindjárt eldobom az agyam: ez igaz? Csípjen, belép, jól hallok! – aztán elengedett, kissé hátralépett végigmustrált, mint egy fuvaroslovat és halálos komolyan ezeket mondta:”Ne, haragudjék rám Irmuska, de ilyen ruganyos, szép, formás melleket rég nem láttam! A húszévesek is megirigyelhetnék!– na, erre varrjon gombot! – háát, se köpni, se nyelni nem tudok! Még maga mer itt nekem csúzról meg reumáról beszélni, mikor főorvosok bókolnak kiskegyednek! Hagyjon ott csapot, papot, nyitunk egy kuplerájt, megteszem madámnak! Eljött a rendszerváltás ideje, most kel új életet kezdeni, vállalkozni!
– Nem lehet, odahúz a szívem! Fogva tartanak az emlékeim, a múltam…
–Komolyan mondom én még egy ilyen csökönyös némberrel, nem találkoztam életemben! Minek ragaszkodik ahhoz a tetves kocsmához?

Irma újabb cigarettát kotort elő zsebből, rágyújtott, s elgondolkozva fújta ki a füstöt, majd megszólalt.
– Hogy miért, elmondom magának. Jól figyeljen, mert csak egyszer mondom el! Van nekem egy fiam, olyan maga korabeli. Ötvenhat óta kinn él Ausztráliában. Tudja maga honnan került az a berendezés az Eggyújasba? – nem.– most elárulom magának Tőlem…
– na, ne tegye ezt velem Báróné! Méghogy magától? Rögtön eldobom az agyamat!
– Mint tudjuk abban az átkozott ötvenes években az volt a szokás Sztálinvárosban hogy, ha a részeg városépítők széjjelverték egy kocsma berendezését, akkor egy teherautóval felmentek Pestre a NEB-hez és azok kiutaltak egy új, jó állapotban lévő berendezést. Így utalták ki a cukrászdát, a kis Csillagsörözőt – az volt valaha a híres Fehér Ökör kocsma-. Szóval ők is megkapták a papírt, megjelentek nálam felpakoltak a berendezéssel, gyerekekkel együtt és deportáltak Sztálinvárosba.
– De, csak úgy uk-muk-fukk? Nem lehetett reklamálni?– próbáltam volna meg! Fogtak és vittek, azaz ide hoztak! Az ÁVÓ-val nem lehetett kukoricázni! Fogták, és személyzetestől együtt felpakolták az egész berendezést.
– És mi lett a tulajjal?

–Mi lett volna, vitték az is a berendezéssel, személyzettel együtt. Hát kedves uram, így kerültem én ide, mint berendezési tárgy.– csak nem akarja azt bemesélni itt nekem, hogy magát anno valamikor az ötvenes évek elején a berendezés tartozékaként deportálták ide a kocsmával együtt?
–Mért nem szökött vissza Pestre, hagyta volna a francba őket a kocsmájukkal együtt, boldoguljanak, ahogy tudnak!

–Szöktem volna a sajátomból? A vagyonommal együtt tagadtam volna meg, dobtam volna el magamtól az életemet, jelentő múltamat, az otthonomat, a munkahelyemet! Hát még most sem érti? Az életemet rabolták el ezek a bitangok! Nem véletlenül csúfolnak engemet a”bárónénak” Enyém volt a kiskörúton a Fekete Zacc kávéház! Onnan deportáltak a javaim mal, gyerekeimmel együtt ide, Sztálinvárosba. Elrabolták a megélhetésemet, kihúzták a lábam alól a talajt!

– És erről mért nem tudtam én eddig? Rögtön a földhöz vágom magam: egy eleven báróné a bejáróném! Ez nonszensz, ilyen nincs!– látja, hogy van. Nem dicsekedhettem vele, diliházba dugtak volna abban a rendszerben! Úgy éltünk a titkainkat magunkba zárva, mint a patkányok a sötét odújukban. Nem mertünk vele kilépni a világosságra
– Ezt nem lehet megszokni, csak beletörődni, Irmuska!

– Ugyanmár, mindent meg lehet szokni! Ezt a népet rabolta már tatár, török, német, aztán jött a Trianon, a ruszki felszabadítók. Amit a ruszkik nem zabráltak el, azt elrabolták a kommunisták: Gerő, Rákosi, Révai a zsidó brancs! Péter Gábor az ÁVH-val. Uram, a magyart folyton lealázták, kifosztották, de a büszkeségét elrabolni nem tudták. Az identitásunkat, a magyarságunkat akarták széjjelzúzni, nem sikerült nekik. Látja, engemet is gyerekestől a szemétdombra löktek, kisemmiztek! De megkapaszkodtam, mint a dudva. De túléltem őket! És, ha szolgaként is, de a magaméban vagyok! Ha a legutolsó csaposként is, de az enyém az a kocsma, magamnak dolgozom!

– Tiéd az ország magadnak építed!
– Tiéd a kocsma magadnak dolgozol benne!– vetette közbe Irma miközben elgondolkodva fújta ki a füstöt kitágult orrlyukain. – Tudja mi ebben az egészben a legborzasztóbb? Hogy a sok hazugságot, mint a dudlit becumiztuk. Úgy megszopattak ezek a kommunisták bennünket szomszédom, mint a torkosborzot! A két kezünk tíz körmével kapartuk ki a romok alól ezt az országot. Drága, jó Adolfom is, amikor meghozták Auschwitzból a maga harminckét kilójával rögtön a kocsma újraindításával foglalkozott. Dehogy járt annak a bosszún az esze! Együtt kezdtük a romhalmaz kitakarítását. És akkor mi történt? Kiglancoltuk a kávéházat. Az állambácsi nagykegyesen megengedte, hogy a saját vagyonunkon helyreállítsuk, beüzemeljük a gazdag zsidó rokonok segítségével. Aztán 51-ben szépen elrabolta tőle! Minek egy koszos zsidóbárónak kávéház? Ki hallott már ilyet!

–Ez szörnyű, egy Kaffkai rémálom! – vetette közbe Balambér, de Irma rendületlenül folytatta tovább.– ezt már nem bírta ki Dolfikám szíve. Ő, aki túlélte Auschwitz poklát, elkerülte a gázhalált, ezt már nem viselte el: megrepedt a szíve. Nem bírta felfogni, hogy a vagyonát sec perc alatt elrabolják tőle a kommunizmus nevében! Megszűnt élete értelme. Azon vettem magamat észre, hogy két gyerekkel a nyakamon, egy teherautó tetején ülök és robogunk az ismeretlenbe, a semmibe… Az élet ment tovább. Túlélésre kellett berendezkednünk, fel kellett nevelni, enni kellett, adni a gyerekeimnek.

– Hogy lett magából báróné? Egyáltalán nincsenek magának arisztokratikus vonásai.
– Nem így néztem én ki hajdanán. Gyönyörű szép nő voltam. Kaszírnő a Fekete Zaccban! Lánykoromban zongorázni, meg francia nyelvet tanultam. A Ranolderbe jártam polgáriba az angolkisasszonyokhoz. Hol van az már, ki ölte belőlem az eleganciát az élet. Beledurvultam ebbe a taposómalomba. A szocializmus felőrölte életemet, s kiköpött magából, mint a lerágott csontot. Azért mégiscsak sikerült megkapaszkodnom az élet peremén, felnevelni a gyerekeimet. Van egy panelcellám, ahol meghúzhatom magamat, állásom is van. Kell ennél több?– Oldjuk fel ezt a feszültséget Irmuska! – mondta Balambér és kivette a hűtőből a pálinkás üveget. Poharakat vett elő és töltött.

– Béküljünk!–emelte koccintásra poharát. Koccintottak. Ittak. Irma elmerengett, majd megszólalt.
– Nem haragszom én már senkire. Azzal hogy segberugdosom azokat, akik ezt tették velem, velünk, sose tudom törleszteni az életnek azt, hogy megrugdosott, lealázott bennünket. Hanem, azért tudja, ha úgy, mint a mesékben a jó tündér teljesítené legalább az egyik kívánságomat, mégiscsak azt kérném tőle, hogy jól segberugdoshassam az akkori vezetőinket! Akik ezt a csúfságot tették velem, velünk, az egész népünkkel! Erről ennyit: proszit!

–Irmuska, ha mondjuk egy második kérést is, teljesítene magának a jó tündér, mi lenne az?– Először is, leküldeném őket mind a bányába, hogy megtudják a magyarok istenét! – és kiket rakna a helyükre? – mindegy, teljesen mindegy, csak valaki másokat! Hogy a fényes szelek söpörjék le őket onnan a magas polcról!
– Attól félek Irmuska, ha ezeket elzavarjuk, s más sikerekre éhes megélhetési politikusokat teszünk a helyükre, akkor azok is megszedik magukat, tovább gyarapítják az államadóságot. Ez egy mókuskerék.
–Istenem ilyen egy tanult ember és nem bízik a rendszerváltásban! Hát a tudatlan nép,a bunkók csináljanak forradalmat? Mi húzzuk ki a seggfejek alól a bársonyszéket?

–Nézze Irmuska a kommunistáknak befellegzett, azoknak lőttek! Eltűnnek a süllyesztőben, de ne gondolja hogy végleg. Tudja olyanok ezek, mint a csótányok. Állítólag a nukleáris támadásban minden és mindenki elpusztul, csak a csótányok élik túl. Hát ezeket a politbűró csótányokat nem lehet még atombombával sem elpusztítani. Csak kihalásos alapon lehet megszabadulni tőlük. Nincs az a hatalmas söprű, amivel tisztára lehetne seperni ezt az Augias istállóját. Legelébb a parlamentben kellene kezdeni. Szétzavarnám az országgyűlést Utána takarékosságból, felére csökkenteném a képviselők létszámát. Aztán teljes vagyoni és erkölcsi kárpótlást rendelnék el ötven évre visszamenőleg.

– Talán még maga is visszakapja egyszer a kocsmáját, majd meglátja.– tudom a vak is, azt mondta: majd meglátjuk… sose látta meg.– mondta Irma rezignáltan. – azt mondja, rendszerváltás? Hát eddig is úgy váltogatták a köpönyegüket, mint más a gatyáját. Ezek, hogy visszaadják a házamat, a parasztoknak a földjeiket? Azt micsináljon a paraszt a földdel pénz és gépek nélkül? Olyan ez, mint a halottnak a csók! Ne adják vissza a múltunkat, a fiatalságunkat, a vágyainkat, a szenvedéseinket! Mit kezdjünk vele? Ne törődjenek mi velünk, a sir felé masírozó roggyantakkal! A fiataljainknak adjanak kenyeret a szájukba, lakást, ahol szaporodjanak, mint a nyulak! Álljanak félre, tűnjenek el a süllyesztőbe ezek a fuserátorok!

–Úgy beszél Irmuska, mint a Zsandark! Mint egy lánglelkű forradalmár. Kitől tanulta ezeket?
– kitől-e, hát mindenütt ezt hallja az ember. A kocsmába is működik az infó csatorna. Olyan a kocsma, mint az ember feneke, már megbocsájtson a hasonlatért. A fej, az ész kifelé a szépet mutatja az emberből. Alul viszont süvöltve tör ki belőlük a végbélszél, a salak, a megemészthetetlen élet kritikája. Megetették velünk a kommunisták a maszlagot, most hogy szarban vannak le, akarják velünk nyeletni a békát! Komromisszumot akarnak lenyomni a torkunkon! Csakhogy a nép nem hűje. Nem veszi be ezt a dudlit! Kiokádja, a segge lyukán ereszti ki a szocialista mákony kritikáját.

– Egy költő veszett el Irmuskában.– na, ebből nem élünk meg! Mi a napi penzum? Pucoljak ablakot is, mossak, vasaljak, vagy csak elég a takarítás?
– Magára bízom Irmuska. Ossza be magának a munkát! Elmegyek négy napra a Nagymarosi körgátat betájolni. Remélem, befejezzük végre a geodéziai munkákat ebben a térségben. Olyanná változtatták azt a valaha gyönyörű tájat, mintha a Marson járna az ember. Kimérem nekik azt a viziszörnyet, had épisék a szocializmus örök mementójának emlékművét!– Csak nem hogy még a hegyet is arrébb tolják? Ezektől még az is kitelik– hja, kérem a szocializmus hegyeket képes megmozgatni!– Láttam én már karón varjút: hegyeket vajúdni, s egereket szülni!

– Isten pá Irmuska!– búcsúzott Balambér, de Irma még egy pillanatra megállította szavaival.– Balambér úr, ha megjön, felnézne hozzám? Meg kellene bőrözni a csapot a konyhában, mert csöpög!– rendben van Irmuska, ha megjövök, megbőrözöm. Aztán majd elmondhatja a kocsmában, hogy tudjátok az én szomszédom, a Balambér úr, finom úriember: geodéta. Az mindenhez ért. Senki sem tudja úgy megbőrözni a csapomat, mint ő. Viszontlátásra Irmuska! Maffiára vigyázzon!

Amint becsukódott az ajtó Balambér után Irma elővette a porszívót. Bekapcsolta és harsány hangon teli tüdőből fújva rázendített:”… sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogónk!”