1.

Munka után megszomjazva térünk be az Egyujjasba. Ide jár a gyárból kiözönlő izzadt, megfáradt munkássereg munkaidő után, hazafelé menet. Ülünk a zsíros, kopott abrosszal letakart kecskelábú asztalnál egy-egy tányér babgulyás és két korsó sör társaságában. Szemben velem régi cimborám, Tóni. Megszoktuk már a helyet, a rítust.
Most azonban valahogy minden más. Tóni feszengve ül, száját szóra nyitná, meg nem is. A bekanalazott babgulyás visszanyomja a feltörni készülő szavakat. Miután kitöröltük a tányért kenyérbéllel, rám néz fakókék szemeivel, s zavartan megszólal: csapjunk be egy gyorsítót!

Megrökönyödve nézek rá, nem szokott ez sohasem rövidet inni, mi üthetett belé?
– Nem bánom – mondom, s a csaposhoz fordulok – Két fél szilvát, Józsi!
– Még két sört – toldja meg Tóni, s elmerengve bámul maga elé.
Kiküldi a csapos az italt, s koccintva lehörpöljük a gyorsítót.
– Mondanom kell valamit cimbora – dörmögi Tóni szája elé emelve a sörös korsót, most meg a sörbe fojtva a mondandóját.
– Nyögd már ki, mi nyomja a begyedet haver! – sürgetem – mert még nem érünk a végire, mire lemegy a nap.

Tóni nagy kortyokban nyeli a lét. Ádámcsutkája úgy jár a nyaka-bőriben, mint a libának töméskor. Fakókék borjú szemeit rám emeli, majd az asztal lapjához koccintja a kiürült korsót. Egy hajtókára kiitta a nedűt.
– Kapaszkodj meg cimbora: egy hónap múlva nyugdíjas leszek! – dobja be a tompán csengő szavakat a kocsmazajos káoszba.
– Mi, mi hogy nyugdíjas? – ámulok – de hiszen most leszel ötven éves, és máris nyugdíjas? Egy ereje teljében lévő ember? Hihetetlen!
– Már pedig igaz, nyugdíjaznak!
– De miért? Te vagy a legjobb mozdonyvezető! És éppen téged?
– Szóra sem érdemes – legyintett lemondóan, s a csapos felé intett. – Még egy kört Józsikám!

Lehúzva az újabb adag, gyorsítót, arca kipirosodott, szinte vörösödött a feje. Dús, deresedő üstökébe túrt, s elkezdte.– a főnök reggel behivatott. Elmondta kerek perec, hogy tizenkét mozdonyvezetőt elküldenek, mert megszűnik a belső szállítás. Ezen túl bérmunkában végzi a MÁV, s nincs ránk szükség. A MÁV-nak sem kellünk. Van viszont egy lehetőség, mivel nekem megvan a 32 évem a vasútnál, s mindet tengelyen töltöttem, így elmehetek előnyugdíjba. A hátralévő öt évet a gyár fizeti helyettem a nyugdíjintézetnek.
– S te belementél ebbe? Hiszen a mozdony a mindened! Mit csinálsz a mozdony nélkül Tonca?– na látod, ez az: mit csinálok? Lehet, hogy bedilizek az unalomba. Ötven évesen. Rá se ránts, úriember lesz belőled! Kapod a nyugdíjat, csavaroghatsz, nézelődhetsz, ingyen utazhatsz. Kell ennél jobb?

– Igen, mondasz valamit. Most talán élhetem az életemet. A magam életét, mert eddig csak a mozdony, a család volt és semmi más. A gyerekeket kiházasítottam, négy unokám van. Kettecskén majd csak elleszünk az asszonnyal. Most bepótolom mindazt, ami gyerekkoromból kimaradt. Újraélem a gyermek -éveket, mert nekem gyerekkorom nem volt... – suttogta, s a folytatást sörbe fojtotta. Mikor lekerült szájáról a korsó, kinyílt a beszédláda.
–Tudod te azt cimbora, mi az, nevelőotthonban élni? Nem, te ezt nem tudhatod. Az apám kőműves volt, jó szakember, de ivott. Hét gyereket csinált az anyámnak, de az még részegesebb volt ... Szegény megfagyott a kocsma mögött, ahova kiment hányni... Két éves voltam. Semmire se emlékszem belőle. Nevelőintézetbe adtak bennünket: hetünket négyfelé.
–Úgy nőttem fel, hogy annyit tudtam, vannak gondozó nénik, meg tanító nénik, meg osztálytársaim...
– Hát bizony szomorú – ingattam a fejem, s nagyot húztam a söröskorsóból – És az apád, az nem látogatott meg soha?
– De igen, egyszer. Tizenkét éves voltam, amikor újra nősült, s eljött, hogy összeszedve bennünket kivigyen magához. Egyszer egy őszi délután szóltak, hogy menjek a beszélőre, mert megjött az apám. Én csak néztem a kis szőrös, borostás, esetlen emberkére, és magam elé mormolva dünnyögtem: ez lenne az apám. Létezik az, hogy apa? Hiszen én csak azt tudom, hogy nevelő nénik vannak. De hiszen apa, mi az apa?
– Na, ne hülyíts Toncsa, hogyhogy nem tudtad mi ez a fogalom?

– Mondom neked haver, nem tudtam, mi az apa, anya. Hát nem érted? Még most sem érted? Nekem senki egy szóval se említette, hogy nekem ilyesmi van, hogy apám?
– Hát öregem, ebbe én beledöglök, ezt nem bírom ki gyorsító nélkül. Józsi, még két gyorsítót, meg két sört! – adtam ki az ukázt, s feszülten figyeltem a beszédbe belefeledkező Tónit.
–Kivitt az öreg, összeszedett bennünket. A mostohának is volt egy mulyás fia, így voltunk öten, mert a három nagy testvérem már önálló volt. Csak minket, kicsiket szedett össze apám. Az a két év volt maga a pokol, amit velük éltem. Koszosan, rongyosan, szutykosan léteztünk. Apánkat naponta toltuk haza talicskán a kocsmából. A Mulder, a mostoha meg csak azon mesterkedett, hogy veressen meg bennünket az öreggel. Emlékszem, az öcsémet az öreg felemelte a feje fölé és odavágta a földhöz, csak úgy nyekkent! Így nevelt bennünket!

Úgyhogy tizennégy évesen jelentkeztem a bányába, vájártanulónak.
El is végeztem a vájár iskolát, de aztán valahogy a mozdony felé kacsingattam. Vonzott a masina. Elvégeztem a bányában a dieselmozdony-vezetői iskolát, majd ide jöttem a gyárba vasutasnak. Otthagytam a bányát. Harminckét évet töltöttem tengelyen! Mozdonyvezetőként.
És most vége. Holnap lesz az utolsó fuvarom, a hattyúdalom. Számomra meghal a vasút. Holnapután új emberként ébredek. Na, erre igyunk cimborám! – mondta mosolyogva, s réveteg arcával a villanykörte halovány fényébe tekintett.
Mintha istenre emelte volna korsóját. Istenre, aki mindennek a tudója. És ha ő tudja, hogy így kell történnie a dolgoknak, akkor hát, legyen meg isten akarata!

Azon az utolsó munkanapon furcsa, mondhatni úgy is, hogy meghatározó dolog történt Tóni életében. Megérintette az ezoterika szele.
Szürkület volt, amikor a gurítóra ért. Megállt a gurítás előtt pár méterre, s felnézett az égre. Szemét nem tudta elfordítani a pillanatok alatt keletkező bárányfelhőről. A felhő nőtt, növekedett, majd egy arcot látott. Az arc egyre közelebb jött, hirtelen köd ülte meg az agyát, s fejében kongtak a szavak.

— Ne félj tőlem, mert én vagyok a leghatalmasabb: maga a Teremtő jött el hozzád. Kiválasztottalak – mondta, s egy pillanatra fényes villám hasított Tónink agyába. Egész testét átjárta a delej, s hirtelen eltűnt a mozdony alóla. Ő pedig fellebegett a mindenségbe. A következő pillanatban kifordult a tér, és a negyedik dimenzióban találta magát. Az Úr előtt állt. Az asztalon egy fekete doboz volt elhelyezve, belőle két csatlakozó vezeték csonkja állt ki. Az Úr ráhelyezte tenyerét a dobozra, majd tekintetével Tóni harmadik szemébe égette a kódot. Emberünk úgy rázkódott, mint akibe villám vágott. Körülötte haragos vörösen izzott fel aurája. Mikor véget ért a beégetés, megszólalt az ÚR.

– Téged választottalak ki a feladatra. Egy kincset nyújtok át általad a világnak. Jól jegyezd meg: nem a tiéd, nem csak Magyarországé, hanem az egész emberiségé a kincs. Azért adom ezt a kozmikus generátort neked át, hogy terjeszd el a világon a másolatait, s ne károsítsa tovább az emberiség a környezetet. Ezzel a dobozzal annyi energiát tudtok előállítani, amennyi csak kell. Kimeríthetetlen.
– Uram, leghatalmasabb teremtő isten! Én nem vagyok erre méltó – hebegte Tóni, de az ÚR leintette.

– De, pontosan te vagy erre méltó! Te, aki megtanultad a parancsokat betartva, a szabályoknak megfelelően munkádat végezni, te képes leszel vakon teljesíteni ezt is.
– De hogyan? Mint kezdjem el. És ki hiszi el nekem? Hogy bizonyítsam be, hogy működik? Uram adj hozzá tudást, akaratot és erőt, hogy véghez vigyem a tervedet, kérlek!
– Megkapod. Mindennel felruházlak. Mától a védelmem alatt állsz. Amíg nem fordítod önző, alantas célokra a ládika tudását, amíg nem árulod el a szent ügyet, addig sérthetetlen leszel. S ha feladatodat teljesítetted, akkor itt a helyed a közelemben.
– És mi lesz, ha elcsüggedek, ha megingok. Ha... – motyogta Tóni, de az Úr torkára forrasztotta a szót.

– Mától már más ember vagy. Tested a régi, de a lelked az, kozmikus lélekre lett cserélve. A harmadik szemedbe égetett kód által tartom veled a kapcsolatot, és csak az általam beégetett jel lehívására indul és sokszorozódik a gép. Mától az új neved: Zarvavusta Züriel arkangyal, a jövőmegújítás mestere. Nyugodtan rányomtathatod a névjegykártyádra, sőt kötelező!
– Uram – fogta könyörgőre a szót Tóni – ne tedd ezt velem. Nevetségessé válok. Ki hiszi el nekem, kigúnyolnak, azt hiszik, meghibbantam! Zarvavusta? Még hogy jövőmegújító. Nem, uram, ne tedd ezt velem, kérlek! Könyörgöm. – sivította Tóni a földre vetve magát, de az Úr nem respektálta. Egy pillanat alatt visszafordította a harmadik dimenzióba, és a gurítón találta magát.

Égett a homloka, tüzelt, lüktetett a feje. Egyszerűen nem hitt a szemének, a fülének. Körbetapogatott maga körül és egy szürke vászonzsákba rejtett fekete dobozt tapintott a vezetőülésen maga mellett. Szűzanyám, mi ez? Csak nem? – nyílalt a gondolat belé és kibontva a zsákot, ugyanazt a fekete dobozt találta benne, amit az Úr beprogramozott számára.
– Hát mégis igaz? Uram, leghatalmasabb teremtő Istenem, hát csakugyan meg kell tennem? Nekem? – kérdezte, s az égre tekintve a felhőt kereste tekintetével. Aztán megjelent a felhő, s felragyogott benne az Úr arca. Fejében megszólalt a hang:
– Használd a tudást és az általam adott hatalmat! Láss hozzá mihamarabb!
– De uram, hogyan kezdjem el?

– Az már a te dolgod. – mondta az Úr, s a felhő feloszlott.
Tóni, alias Züriel, magára maradt a ládával és a feladat mázsás súlyával.
–Uramisten, mit tegyek? Ha az asszony ezt megtudja, tüstént elvitet a diliházba! – morfondírozott, és elindult leadni a szerelvényt, a ruháit, a bakancsait, szerszámait, hogy végleg búcsút mondjon a gyárnak, a mozdonynak, előző életének.

Tónink élete nyugdíjba vonulása után gyökeresen megváltozott. Teljesen szakított addigi életmódjával. Egész napokra bezárkózott szobájába és tervrajzokat, utasításokat körmölt. Lassan olyan lett a szoba, mint egy hatalmas lomtár. Felesége elborzadva figyelte cselekedeteit. A házasélet megszűnt számára, s ezt igen fájlalta, mert hogy csak pár centivel volt kisebb élete párjának hímvesszeje a szamár farkánál. De hát savanyú a szőlő, na! A kisszoba műhellyé alakult át. Előkutatta anyósa padlásáról a régi rézcsillárt, a rézzel kivert állófogast, és beszerelte. A rézcsillár lett az adóvevő, mellyel az összeköttetést tartotta az éggel. A csillár alá egy alumínium lemezdarab került szigetelésnek. Mivel hatalmas volt a gerjesztett térerő magára vette – mikor adásban volt – a gumírozott vasutas köpenyét, és egy tűzoltó csuklyát húzott a fejére. Rettenetesen festett öltözékében a szoba közepén állva, s az asztalon körmölve a szakrajzokat. Az asszony már be, se mert nézni, mert viszolygott a látványtól.

Így ment ez jó darabig, amíg meg nem teltek a polcok modellekkel és feljegyzésekkel. Elkészült az űrkohó, az űrhelikopter, a kozmikus autó rajza és modellje, majd a fekete doboz egyéb más felhasználási és kapcsolási rajza. Lassan kiszorult a kisszobából és elfoglalta a középső szobát is. Az asszonynak nem volt szabad belépnie. Az ajtóra tábla került: Jövőkutató Iroda. Zarvavusta Züriel jövőkutató.
Az unokák szent borzadállyal hallgatták a nagyapa fejtegetéseit a kozmikus jövőről, s azon nyaggatták egyre csak, hogy mikor viszi el őket autókázni a kozmikus autóján.
– Hamarosan eljön annak is az ideje – nyugtatta őket és tekintete szerelmesen siklott végig a rengeteg kacaton. Mikor már minden előkészületet megtett, akkor a tettek mezejére lépett.

Először is kikötötte a villanyórát és a fekete ládikát, kötötte a hálózatra. S csodák csodája, lőn világosság. Így ment ez pár hónapig, amíg az áramszolgáltató gyanút nem fogott, mivel a fogyasztás stagnált, s nem tudott mire díjat szedni. Kiküldte a szerelőket ellenőrzésre. Azok bénultan szemlélték a kikötött villanyórát, s a fekete dobozról üzemelő lakásvilágítást. Jelentették a főnökségnek. Lett is ribillió.

Behivatták a székházba Züriel urat, s magyarázatot kértek. Ő szemlesütve szerénykedett.
– Uraim, nem kell úgy mellre szívni a dolgokat. Ez csak egy kis játék. Önellátó lettem. Kozmikus energiára csatlakoztam.
– na, de Uram! Közösségben él! Nem lehet csak úgy egyénieskedni! Mi lesz, ha megtudják? Ha mindenki leköt rólunk? Felszólítjuk, hogy azonnal szüntesse meg a lekötést!
– Mire fel Uraim?
– Csak! – húzta kényszeredett mosolyra a száját a belépő vezérigazgató, s letett elébe egy köteg tízezrest. – na, ez talán elég súllyal esik a latba.
– Hát jól van, nem bánom – mondta emberünk a több millió forint láttán – Pakolják egy aktatáskába, azt hozzák utánam. A maguké a doboz!

Ezzel el is intéződött a dolog. Az áramszolgáltató visszakötötte a vezetéket és elvitte a varázsdobozt. Vizsgálták jobbról, vizsgálták balról, de nem találtak benne vízen kívül semmit. Nagyon röstellték, hogy ennyire bedőltek a trükknek, de titokként kezelték az ügyet.
Aztán télen megismétlődött a dolog a távfűtőkkel. Züriel a nullára állította a radiátorok szabályzógombjait, s bekapcsolta az újabb fekete-dobozt, amivel tetszés szerint befűtötte az egész lakást. Itt aztán még nagyobb lett a gubanc, mert a panelház lakói szimatot fogtak, hogy odaátról árad a meleg, s kezdték mindannyian kikapcsolgatni a radiátorokat. A távfűtőművek elpanaszolta az áramszolgáltatónak a dolgot, s kérdezte, hogy nem tapasztaltak-e energia túlfogyasztást, mert ha a távfűtést nem veszik igénybe, akkor biztosan villannyal fűtenek.
Az áramszolgáltató főnöke aztán bizalmasan Zürielhez irányította őket. Na, hivatják Zürielt a vezérhez. Az először hímel-hámol, majd letesz az asztalra egy köteg bankót.
– Nézze Zarvavusta uram, jobb a békesség. Fogadja el tőlem cégünk szerény ajándékát. Tekintse baráti gesztusnak. Na tegye csak el, ne szerénykedjen!
– De uraim, mire fel? Nem érdemlem én ezt!
– De, de tudjuk, hogy maga kísérletezik. Tudósember. Éppen ezért ezzel a szerény összeggel szeretnénk hozzájárulni a kísérleteihez. Egyet kérünk: fejezze be a maszek-fűtést! Na, áll az alku?
– Hát, ha csak ez a baj uraim! Ezer örömmel! – csapott a vezér tenyerébe Züriel, s hazakocogott a hatalmas táska pénzzel.

Az asszony a pénzeső láttán más szemmel kezdett nézni Zürielre. Már nem bánta a szemétdombot a lakásban, azt se bánta, hogy kisebb farokkal kellett beérnie, de igaz, hogy az egy fiatal csikóé volt. Szóval a Zarvavusta család kezdett szépen gyarapodni.
Züriel vett magának egy használt Trabantot, s a pincében a tervrajzoknak megfelelően beépítette a kozmikus motort. Betöltött az újabb fekete-dobozba egy vödör vizet, s vígan furikázott a városban zajtalan kis járgányával. Mindenki csodájára járt. Az utcagyerekek csapatostul rohantak utána. A legnagyobb attrakció az volt, amikor az amerikai öregautók seregszemléjén benevezett a gyorsasági versenybe. Először nem akarták benevezni, de a tízszeres nevezési díj letételével elfogadták nevezését, bár fintorogtak, hogy nem egészen amerikai a kocsi. S mit ad isten, amikor eldörrent a rajtpisztoly Züriel Trabantja megugrott, majd légpárnáin a levegőbe emelkedve sorra hagyta el vetélytársait. Orrhosszal nyerte a versenyt.

Óriási híre lett. Ő volt a nap hőse. A sok külföldi vendég és a riporterek szertevitték a hírt. Látta a közvetítést az amerikai elnök is. Másnap már sorban álltak panellakása ajtajában a nagy autógyárak igazgatói. Mindegyik a motort akarta. A tárgyalásra azonban nem került sor. Mire az első belépett volna a szobába a tér kifordult, s Züriel eltűnve az Úr előtt találta magát.
Az Úr cinkos mosollyal nézett rá, s ő döbbenten feszengett. Csak tán nem esett ki az Úr kegyeiből. Miért pont most varázsolta maga elé, amikor oly jól kezdtek menni a dolgok. Az Úr vette gondolatait, s megszólalt.
– Éppen ezért rendeltelek elém, mert mennek a dolgaid. Szeretném, ha nem esnél Mammon csapdájába, ha nem szédítene meg a pénz, a jólét.
– De könyörgöm uram, most kezdtem élni egy kicsit!

– Fiam, ha így folytatod életednek hamarosan vége lesz. Hiszen ezek az autókirályok megvásárolják a titkodat, aztán megsemmisítik azt, veled együtt. Örökre elnémítanak. Nem veszed észre, hogy nekik a titok arra kell, hogy az is maradjon. Tudod te, mennyi munkanélküli ember lenne, ha megszűnnének az autógyárak? Na, erre gondolj, s másfelé orientálódjál! Az energiával foglalkozz! Szűntesd meg a paksi atomerőművet! Ezt végezd el! Segíteni foglak – mondta, s máris visszafordult a harmadik dimenzióba. Mire hazaért már eltűntek az autógyárak képviselői.
Egy szép napon hatalmas fekete autó állt meg a ház előtt. A Villamos ipari miniszter kért bebocsátást Tóni panelkuckójába. Azonnal a tárgyra tért:

– Nézze Züriel úr, ha meg tudunk egyezni, akkor tegyünk egy próbát! Adok magának egy hetet. Szervezze meg a paksi csatolóállomás tehermentesítését. Először kösse rá a dobozt párhuzamosan a hálózatra, aztán lekapcsoljuk az erőművet. Ha sikerül a kísérlet, helyet cserélünk, maga megy fel, a Minisztériumba, én meg jövök ide a panelkuckóba. Na, áll az alku?
– Áll – csapott a miniszter tenyerébe Zarvavusta jövőkutató mester, és egy hét múlva megjelent Pakson.

Teljes titoktartás mellett beszerelte e fekete dobozt a csatolóba, és a szerelők elvégezték a párhuzamosítást. Másnap megjelent a stáb. Titkosrendőrök vették körül a csatoló épületét. Beléptek a miniszterek, sőt maga a miniszterelnök is, és elkezdődött a próba. Pillanatok alatt kiszakaszolták az erőművet, és azon nyomban bekapcsolták a fekete-dobozt. És megtörtént a csoda: a hálózat ugyanúgy terhelhető maradt, mint amíg az erőmű üzemelt.

Hanem egy kis malőr történt, az Úr véglegesnek találta a kísérletet, s egy mozdulattal negyedik dimenzióba téve, eltüntette az erőművet. Szép zöld mező tarkállott a helyén, s csak a csatoló maradt meg körbekerítve, az udvarán a miniszterek, Züriel és az őrök. Negyvennyolc órás próbajáratást tartottak. Nem is lett volna semmi baj, ha másnap reggel a munkába siető tömeg hűlt helyét nem találja a gyárnak. Lett ribillió. A tömeg egyre nőtt, már-már lincshangulat alakult ki. Hatalmas táblák jelentek meg. A transzparenseken ilyen feliratok olvashatók: Gyilkosok! Tízezer embernek vettétek el a kenyerét! Vissza a gyárat! Dolgozni akarunk!

A miniszter, citerázó lábakkal állt ki a tömeg elé, s próbálta megmagyarázni, hogy ez a kis fekete doboz fog ezután áramot termelni, s nem lesz nukleáris veszély, nem kell tízezer embert fizetni, nem szennyezik a környezetet, milyen jó lesz, stb. stb...
– És ki tartja el a családunkat? – üvöltötték fenyegetően. – Füvet együnk, mint a marhák, menjünk legelni a rétre? Munkát, kenyeret! – üvöltötte a tömeg és betódultak a térre.
A miniszter és a vendégek a fekete doboz köré csoportosulva testükkel védték a dobozt. A tömeg csak egyre kiabálta: a dobozt akarjuk! Adjátok ki Zarvavustát! – ordította a csürhe, és elhangzott a kiáltás: Feszítsd meg!

Aztán áttörve a kerítést, megragadták Zürielt és nyakára tekerve egy kötelet, felhúzták a lámpavasra. A fekete-dobozt pedig az udvaron rakott tűzbe dobták. Hirtelen sötétségbe borult minden. Tóni a kötélen vergődve az Úrhoz fohászkodott:
– Ments meg uram! Még ez egyszer, ments meg! Nem ezt akartam és te sem! Add vissza nekik játékszerüket, még nem értek meg az újra!
Hirtelen megjelent egy felhő, felragyogott az Úr arca, s Tóni tudta, hogy megmentetett. A tér kifordult, visszajött a gyár és eltűnt a Nagy Zarvavusta, mert nem jött még el az ideje az újnak.
Tónink újra ott gubbaszt panelkuckójában, és újabb terveken dolgozik, mert feladni nem szabad! Soha sem szabad!