„Figyelem, ahogyan az emberek halnak, s látom
a mosolyt az arcukon. Ma meghalt a faluban
egy fiatal lány, s most gyászol minden rokon.

Tudta előre halála percét, és mégsem kísérte
boldogtalanság. A páragyöngyök,
a lazurit morajok alatt visszhangzik a kettős vágy

a két természetes végpont iránt. Ez egészen biztos,
hogy ösztönös. Körmeink között
az alma héja vérvörös,

s mi az ártatlanságot látjuk benne; s ha
sötét vízbe nézünk, mintegy párban járva
a csönddel, emlékeinkben is kettőséget érzünk.-

mondta a balkonról (talán csak önmagának)
a lord. A fellegek fölszakítottak neki
egy helyet: s ott tizianvörös kaput nyitott a hold.


2006-09-01