Rég zokog már, isten se tudja milyóta, fáj kráterek tépkedte, keserű arcra,
Elfogy, s aztán újra egész, merész, világító űr-gólem, évezredek óta, csak ott fenn.
Egyedül? s mégsem végez magával, fel nem adja,
Nem kézi, s nem kosárlabda.
Szürke könnycseppjei a legelőket áztatja, a vetést táplálja,
Ha van vetés, ha van aki, elvesse a magokat, még ma.

Hisz. Hisz még a világ tündöklésében,
A vidám mosolyok révületében,
Felhőkben, az éjben, esőben,
Mennydörgésben, villámok szikrázó fényeiben,
A változás változatos erejében.
Hisz egy szebb holnapban, hol nincsenek tűk a fiatalok karjaiban,
Nincsenek széplányok az utcákon árulva, ami még testükből marad, ha marad.
Mindent szétmar, mindent elemészt a baj, de ő hisz!

Bennem? Benned? Bennünk?
- Isten se tudja milyóta?
Könnyei csorognak, kettéhasítják, elemésztik maradék álmát,
Arról a könyvben olvasott Kis hercegről, aki épp neki kéne?

Rég zokog, szenved.
Délcegen, egyhelyben, mint vesztegelő hajó, vagy zárka,
Börtöne az űr, s nincs ennél tágasabb cella?
Zárka-bárka.

Kutyák tutulják meg, farkasok, messzi hegyek ormairól, sziklák hasadékából.
Szellemek morogva forognak, okkult egyének vásári igéket mormognak,
Fortyogó üstökben kavargatják az új század mannáját,
Elixír a bajra, soha ne lökjél kokaint bogyóra! Tiéd a fél utca? Behúzol még kettőt?
Nem is! Egy párat, fáradt, lázadt.

Ő zogok. Értük vagy önmagáért? Isten se tudja milyóta?
Zokog, még van álma, de a mese az mese, s ezt nem csak Isten tudja!