A földön sosem látott borzalmak történtek. Talán ezeknek a következménye, hogy az istenek visszaadták az embereknek a mágiát, mivel olyan dolgokat tudtak végre hajtani, ami teljesen megváltoztatott mindent. Új fajok születtek és régiek pusztultak el.
Megjelentek a szellemek a démonok. A városok egymás után merültek feledésbe. A hatalmas járványok és fertőzések szinte senkit sem kíméltek. Rengeteg mutáció alakult ki, nem csak az emberek, de az állatok között is. A világ kifordult magából.
Akik megmaradtak saját városokat építettek, és hatalmas falakkal vették körbe azokat. Évszázadok múlva különböző kutató csoportok indultak útnak, hogy kísérleteket végezzenek a messzi ismeretlenben.

2412 az ötödik világháború után?

Üvöltött a szél, Old Erento megmaradt utcáin, amikor Tailor hatalmas zajjal az egyik falnak csapódott. Jobb vállán a páncél egy éles gödröt vágott a falba, ahogy a fáradtságtól a földre zuhant.
Egy pár lélegzetvételnyi időt szerzett magának, s tudta hogy folytatnia kell a menekülést amíg üldözői ide nem érnek.
Felpattant, majd mielőtt futásnak eredt, gyorsan körül nézett, szemüvegébe épített mozgásérzékelő infra rendszer halk csippanással jelezte, ahogy a szenzorok mozgást érzékeltek a távolban.
Megszorította puskája markolatát, majd futásnak eredt.

Az út mely kiútnak tűnt a pokolból, tán egy másik poklon keresztül vezetett az örök megsemmisülésbe. Az elfeledett romtemető, a sivár kőpusztaságok és a rombolás maradványai után, most egy teljesen elhagyott kísérteties város fogadta.

- A Halott Város. Nem gondoltam, hogy eljutok idáig.
Pár percnyi tűnődés után a rádiója után kapott.
- Haló, Jonatan hallasz?
- Jonatan! Jelentkezz.
- A franc essen ebbe a szarba!

Tailor, a város szélén megállt, majd próbált rádión segítséget kérni, de minden hiába, társa vagy nem veszi a jeleket, vagy már rég halott. A sikertelen próbálkozások után, ismét futásnak eredt, be egyenesen a fölé tornyosuló kísérteties felhőkarcolók közé.

Az utcákon a háború szinte mindent megsemmisített még réges-rég, mikor Tailor még gyermek volt az előtt. Az utak, szinte a felismerhetetlenségig eltorzultak az élet nyoma eltűnt, mint ha soha sem létezett volna. Az utcák mára már csak az emlékek tartó pillérei voltak, ha egyáltalán volt már mire emlékezni.
A világ ezen része, szinte teljesen eltűnt, a feledésbe veszett, akik tudtak is valamit a létezéséről, ők sem beszéltek róla soha, és ha lehetett inkább le is tagadták.
A mozgásérzékelő ismét csipogni kezdett, de ezúttal szemből jelzett valamit.
Hirtelen mozdulattal egy teherautó rozsdás maradványai mögé ugrott, hogy jobban szemügyre vehesse mit is jeleznek a szenzorok.

- Szemetek, rohadt szemetek...
Mondta magában miután észrevette, hogy bekerítették.

- Jonatan, az istenért jelentkezz már.
Szuszogta Tailor a mikrofonba, de Jonatan már rég nem adott magáról semmilyen életjelet.

Nem tudni vajon észrevették e, vagy csak a véletlen hozta így, hogy bekerítették. Jobban körül nézett, s látta, hogy egy volt metró lejáró található tőle úgy ötven méterre. Egy percig sem habozott rohanni kezdett.

A metró lépcső nagyon rossz állapotban volt, a háború itt is bevéste nevét a kőbe. Nagy nehezen lejutott az alsó szintre, ahol teljes sötétség fogadta, és valami rettenetes dohos szag áradt. Egy pillanat alatt átkapcsolta szemüvegét infra módra, s a látvány, ami elé tárult megdöbbentő volt. A falak beomlottak, rengeteg golyó által hagyott nyom. A sineket robbanások mozdították ki a helyükről. A pálya jobb oldalánál egy kiégett autó maradványa zárta le az utat. A baloldali járat viszont járhatónak tűnt. Egy percig sem habozott, leugrott a peronról, és óvatosan elindult a sötétbe. Pár métert tehetett meg, amikor egy emberi csontvázat talált a falnak dőlve. Már jó ideje ott lehetett, mert a bőre szinte már
teljesen lefoszlott a csontokról. Ruhája inkább már csak rongy darabokra emlékeztetett. Rövid vizsgálódás után továbbhaladt. Beljebb és beljebb haladva egyre több eldobált emberi csontot talált. Majd úgy háromszáz métert tehetett meg, amikor rettenetes látvány tárult a szeme elé. Az egyik kanyar után, egy majdnem a plafonig emberi maradványokból felhalmozott tömegsírt talált. A bűz szinte elviselhetetlen volt. A rengeteg bogár mi a tetemekre
gyűlt össze folyamatosan mozgó fekete felhő rétegre emlékeztetett.
Ebben a pillanatban az érzékelő halk csippanással jelzett.

- Mögöttem. Szólalt meg Tailor.

Ekkor már nem volt vissza út. Nagyot sóhajtott, majd nekivágott az előtte lévő akadálynak. Próbált felmászni a csontokon és hús cafatokon. Viszont itt már volt jó néhány még nem teljesen szétfoszlott hulla. Ez némi aggodalmat keltett Tailorban, hisz valaki temetkezési helynek használja most is ezt az alagutat.
A szag borzalmassá vált, ahogy egyre feljebb és feljebb mászott a hullákon. A bogarak kukacok és rengeteg egyéb féreg, amik a hullákból lakmároztak, bemásztak Tailor ruhája alá. Mikor feljutott a tetejére, szörnyülködve látta, hogy alig egy méternyi járat van a plafon és a halottak között, amit csak kúszva tehet meg a rengeteg
bogáron és férgen keresztül. Nem volt más választás. A förtelmes szag már oly mértékűvé vált, hogy a hányingert már nem lehetett visszatartani. De Tailor tudta, ha most megáll, nem lesz képes elindulni újra. Úgy egy óra kúszás után, átért a túloldalra. A halottak itt már szinte teljesen ép állapotban voltak viszont férgek ezrei rágták őket. Mielőtt kinézett volna a túloldalon a mozgásérzékelővel letapogatta a járatot. A szenzorok nem teljesen kivehető alakot jeleztek kétszáz méternyire előre a járatban.
Nem bírta tovább lemászott, s mikor leért, ismét hánynia kellett.
Ahogy egy pár perc múlva összeszedte magát, arra lett figyelmes, hogy az érzékelők, már csak száz métert mutatnak, a közte és az előtte lévő idegen között. Ebben a pillanatban egy hatalmas üvöltés rázta meg az alagút falait. Majd halk sistergéssel bekapcsolt a rádiója.
- Tailor, Tailor, itt Jonatan merre vagy?
- Végre, hogy hallom a hangodat, hol voltál idáig? Suttogta Tailor.
- Ne is mond, mindenkit holtan találtam a táborban, csak a te jelzésed nem találtam közöttük sehol, gondoltam talán még életben vagy, és elindultam, hogy megkeresselek. Találtam egy felhőkarcolót, ami elég jó állapotban volt ahhoz, hogy letegyem a gépet, de aztán ahogy leszálltam összedőlt az egész, majdnem engem is magával ragad, de még időben fel tudtam szállni.
Te hol vagy most?
- Nem tudom valami metró alagútban, keress meg minél hamarabb és gyere értem!
- Rendben vége.

A rádió elhallgatott. Ismét csend lett, csak a vízcseppek hangját lehetett hallani. Ez az iménti rádióbeszélgetés egy kis remény adott Tailornak, talán van még esélye kijutni innen és visszatérni szeretett családjához. Elindult a hang irányába, maga mögött hagyva a tömegsírt.

Pár méter után egy egyenes szakasz következett. A távolban valami mozgás látszott, de az infra szemüveg még nem tette teljesen kivehetővé, hogy mi is az valójában.
- Egy Démon!
- Bassza meg...

Megrémülve, maradék lélekjelenlétével körbepillantott, hátha talál egy kijáratot. Az alagút falában egy ajtó volt vágva, feltehetőleg a régi metró egyik szerviz járata lehetett. Abban a pillanatban rohanni kezdett felé, ez volt az egyetlen menekülési lehetőség számára.
Az ajtó pontosan a Démon irányába volt úgy 25 méternyire. Ahogy elérte rögtön a kilincs után kapott, de sajnos zárva volt. A Démon már csak 30 méternyire lehetett, amikor észrevette Tailort, aki épp a fegyvere után nyúlt, talán lesz még annyi ideje, hogy szétlője a zárat. Roppant üvöltés rázta meg a falakat, s pár másodpercre óriási robajjal csaptak fel a lángok. Tailornak az utolsó pillanatban sikerült szétlőnie a zárat és sikerült berúgni az ajtót. A hatalmas lángcsóva felhevítette a ruháját. Infra szemüvege alig tette láthatóvá a kis üreget amiben egy ember is alig fért el. Egy pár perces futás után ismét egy lezárt ajtóhoz ért, itt viszont már nem habozott egyből lőtt, majd vállával beszakította az ajtót.
Hirtelen szólni sem tudott a szeme elé tárult látványtól.
Egy óriási csarnokba lépett, melyben a régi lámpák még valahonnan kaptak áramot, és halványan bevilágították a falakat. A csarnok roppant mélysége tárult elé. Feltehetőleg a hátsó falon lévő párkány közepén állt, ahonnan az oldalfalakon lévő lépcsősorok vezettek lefele a csarnok aljáig. A szemközti falánál egy oltár szerű építmény állt. Az építményhez magas lépcsősor vezetett felfele. A lépcsőkön emberi hullák hevertek, az életnek már semmi nyoma sem látszott. A bogarak zümmögésén kívül semmit sem lehetett hallani. Elindult a baloldali lépcsősor felé. A párkány erősen megrongálódott már az idő folyamán. A lépcső viszont egészen jó állapotban volt. Pár perc alatt elérte az alsó szintet és megdöbbenve látta, hogy a csarnokban rengeteg pad helyezkedik el, s közöttük, rajtuk, emberi tetemek. Egymásba karolt emberek emlékeztették a szeretet utolsó nyomaira. Feltehetőleg régen egy templom lehetett, amit talán még a háború előtt hoztak létre az embereknek olyan céllal, hogy itt talán át tudják vészelni a háborút. Ahogy elnézett az oltár felé észre vette, hogy az egyik gyertya lángja felcsap. Elindult felé, hogy jobban szemügyre vegye. A lépcsősor tetejére a feljutást rengeteg tetem akadályozta, de ahogy felért látta, hogy egy papi csuhába öltöztetett tetem hever az oltárra borulva, kezében egy bibliával. Az oltáron még mindig égett a gyertya. A félhomályban valahol a terem végénél, mint ha megmozdult volna valami.
- Van ott valaki? Tette fel a kérdést Tailor rémülten.
- Van ott valaki? Vízhangozták a falak.
Nem érkezett válasz. A mozgásérzékelők halkan csipogni kezdtek.
- Mi a rosseb?
Egyre erősebb csipogásba csapott a detektor. Tailor infra módra állította szemüvegét s látta, hogy a tetemek megmozdulnak, majd felállnak és elindulnak felé, mire sikerült felfognia, hogy mi is történik, már több százan életre keltek és másztak felfele a lépcsőn.
Tailor utolsó lélegzete után már csak a fegyver zárjának kattanását
lehetett hallani a csendben, ahogy az első töltény a csőbe került, majd a hatalmas ordítást, s ekkor megszűnt minden.
-ZOMBIIIIK!
A harc teljesen kilátástalannak indult. A fegyver zaja betöltötte az egész csarnokot. A cső szinte izzott a rengeteg lövés nyomán. Úgy tűnt a kijutás, csak azon az ajtón keresztül lehetséges, amelyen bejött. Mire elérte a lépcső alját csurom vér volt, a fegyverének digitális kijelzője már folyamatosan jelezte a túlhevülést. Tölténye már alig maradt. Eszébe jutottak az övén elhelyezett gránátok, melyek közül egyet le is rántott és a mögötte álló tömegbe dobta, majd rohanni kezdett felfele a lépcsőn. Úgy fél úton lehetett mikor a hatalmas robbanás megrázta meg a falakat. Hátra sem nézett, tudta hogy rettenetes dolgot látna, csak rohant előre, amíg ereje bírta, és el nem érte az ajtót. Levegő után kapkodva belekapaszkodott az ajtóba, majd fujt egyet. Ekkor villant az eszébe a Démon, amit az imént maga mögött hagyott. Próbálta összeszedni magát, mert a zombik már majdnem feljutottak
a lépcsősor tetejére. Belépett a folyosóra majd behúzta maga mögött az ajtót. Minden lámpát kikapcsolt, még a fegyverén is, csak az infra szemüvegének belső szenzorai világítottak. Halkan lopózva haladt előre, majd mikor elérte a külső ajtót fülelni kezdett. A csendet valami halk morgás törte meg és valami furcsa zaj. Óvatosan kidugta a fejét az üregből. Balra semmit sem látott mozdulni, de amikor jobbra elnézett látta az óriás testű démont, miként lakmározik az emberekből. Marokra fogott úgy 5-6 tetemet és tömte bele a szájába. Förtelmes látvány volt. Óvatosan próbált elindulni a másik irányba. Először kúszni próbált a roncsok között, de szinte lehetetlennek tűnt. Felgugolt, majd ismét szemügyre vette a Démont, aki még mindig a tetemeknél gubbasztott és lakmározott. Ebben a pillanatban a maga mögött hagyott ajtó kivágódott és hangos csörömpöléssel csapódott a szemközti falnak. Tailor tudta, hogy esélye sincs, és abban a pillanatban felpattant és rohanni kezdett. Ismét rettenetes üvöltés rázta meg a barlang falait, amitől még a vakolat is potyogni kezdett. Tailor csak rohant előre, hátra sem nézett. A Démon, ahogy észrevette a járatból kifele özönlő zombikat elindult feléjük, majd párat élve felfalt.
- Jonatan jelentkezz! Üvöltötte Tailor a mikrofonba!
- Jonatan!
- Itt vagyok, megtaláltalak a radaron. Tőlem úgy 300 méternyire
vagy. 3 perc múlva fel tudlak venni.
Tailor rohant levegőt is alig kapott, és hallotta, hogy mögötte folyamatosan erősödik valami dübörgés.
Hátra pillantott és látta, hogy a Démon iszonyatos sebességgel rohan utána.
- Jonatan, látsz valami kijáratot? Lihegte a mikrofonba.
- Igen látok tőled úgy 50 méternyire jobbra van egy feljáró ott felveszlek.
- Ne ott, maradj a levegőben.
A következő pillanatban már látta is a feljárón keresztül beszűrődő fényt. Pár másodperc alatt el is érte, majd mielőtt felsietett volna rajta hátra nézett és látta, hogy a Démon már nagyon közel van.
Rohanni kezdett felfele a lépcsőn. Felérve pillanatok alatt körbe nézett, és észre vette, hogy egy magas épület van tőle nem messze.
- Jonatan! Látsz engem?
- Igen látlak.
Ugyanekkor a Démon elérte a kijáratot és szinte akadálytalanul tépte fel a betont és kimászott az üregből.
- Látlak téged is és látom azt a rémet is, aki üldöz.
- Látod azt az épületet, ami felé futok?
- Igen.
- Annak a tetején vegyél fel pár perc múlva.
- Rendben.

Tailor maradék erejét összeszedve rohant tovább. Az épület falai szinte teljesen épek voltak viszont az ajtók már régóta nem voltak a helyükön. A bejutást semmi sem akadályozta meg. A bent lévő szag viszont elviselhetetlen volt. Tailor leküzdte a hányingerét, és elindult felfele a lépcsőn. A Démon egyre közeledett. Az egyik kanyar után Tailor a megmaradt kézigránátja után kapott, majd ledobta a lépcsőre, és még jobban rohanni kezdett. 8 másodperc után a robbanás ereje kibillentette az egyensúlyból, és térdre rogyott. Iszonyatos fájdalom hasított belé, egy földön lévő üvegszilánk fúródott a jobb térdébe.
Megpróbálta legyőzni a fájdalmat, felkászálódott és rohant tovább.
A térde már szinte teljesen elzsibbadt a vérveszteségtől mire felért az épület tetejére. Feltépte az ajtót, majd kirohant a tetőre. Előtte
Jonatan hajója ingadozott a szélben, aminek jobb oldali ajtaja nyitva volt és egy kötél lógott ki rajta. Egy percig sem tétovázott rohanni kezdett a kötél felé, ebben a pillanatban a démon átszakította a falat és kiugrott a tetőre. Tailor már csak pár méternyire volt a kötéltől. Maradék erejét összeszedte és elugrott. Sikerült elkapni a kötelet, a Démon és közte alig lehetett pár méter mikor Jonatan elkezdett emelkedni a hajóval. Pillanatok alatt a magasba jutottak és még így is épp, hogy ki tudták kerülni a lángot, ami a Démon torkából csapott fel.
Tailor felmászott a fülkébe, és remegve arra gondolt, hogy ezt nem
élhette volna túl, valami csodának tulajdonította az életét.
Fegyverét miről csöpögött a vér hátra dobta. Kitépte térdéből az üveg szilánkot és kötszert húzott elő zsebéből.
- Úr isten Tailor mi van veled?
Tiszta vér vagy.
- Ahogy elindultál vissza élelemért Jonatan. Zihálva próbálta elmondani társának a történteket.
- Megtámadtak bennünket, nem volt mivel elmenekülni.
Mindenkit lemészároltak, napok óta üldöztek engem is.
- Kik támadtak meg benneteket?
- Nem tudom, furcsa álarcban voltak lehettek vagy százan.
A lemészárolt nőket megerőszakolták. A férfiakat feldarabolták és
testüket egy mágján elégették, még most is érzem az égett hús szagát. Ne menjünk vissza oda soha többé.
Jonatan egy szót sem szólt, nem is tudott volna. A hajót a város felé fordította és elindultak haza.