OPETH: Kárhozat



1. Ablaküveg

Fényből épült üres arc az ablaküvegen
Válik láthatóvá másodpercekre.
Eltűnik, majd újra megjelenik
Az órákat számolva, az éjszakát keresve.

Talán vár valakire.
Talán azért van ott, hogy lássuk.
Talán beszélgetni szeretne.
Talán egyenesen rám bámul.

Odabenn altatót énekel,
Elmosódik a gyermeksírás mögött.
Odabenn.

Kísértő magányosság szemében,
Bőre alatt titkos sebet rejteget.
Keze búcsút int,
Nincs se válasz, se visszatérő cselekedet.

Mély előítélet él bennem,
Fölülmúlja az ésszerűséget.
Álmaimat elnyomja a fájdalom
És a múltra vetíti ki őket.


2. A szükség ideje

Nem látom értelmét ennek az életnek, amit élek.
Megpróbállak elfelejteni, ahogy te is elfelejtettél engem.
Ezúttal nem hagytam neked semmit se.
Eljött a búcsú ideje.

A nyár már mérföldekre a távolban.
És senki se kért, hogy maradjak.

Változtatnom kéne,
Hogy enyhítsem fájdalmam.
Az esőből kilépve,
Hátat fordítva.

Lassan befejezem mindezt, sodródom
A gyönyör állomásai között, mit e veszteség okozott.
Elszakít lelkem magvától, mikor a halálra gondolok.

Néha a sötétség lassan szétoszlik,
De ez az állapot sose tart sokáig.
Vigyázna rám valaki
A szükség idején?


3. Altatót suttog a halál

Kint az úton szentjánosbogarak köröznek.
Mélyen az erdőben, ahol az elveszett lelkek bújnak meg
A dombon túl a halálból visszatérnek az emberek.
Lelkük megnyugvást keres.

Aludj gyermekem.

A köd leple alatt árnyak járkálnak.
Ne félj, fogd meg a kezem.
A sötétségbe érve szemhéjak csukódnak.
A futóhomokban élve temettetnek.

Aludj gyermekem.

Szólj most hozzám, és a világ összeomlik.
Nyisd ki az ajtót – leszakad a Hold.
Egész életed, minden emléked
Felejtsd el, fordulj álmaidhoz.

Aludj gyermekem.


4. Zárszó

Magamat gyógyítom – madártoll szívem felett.
Magamba nézek – sose volt kezdet.
Lehántom magam – levágott bőrömtől szabadulok.
Minden lecsillapul – körülöttem és bennem.

Nincs ebben semmi fájdalmas.
Nincs felfordulás.
Pátoszom megváltása ez.
A bűnök eltöröltetnek.

Várok, mi jöhet még?
Kétségbeesett imádságokban tovább él a remény.
Ahogy megtisztulok, elfelejtem, mit ígértem.
A Nap sugaraiban újra vágyom a sötétségbe.


5. Elhagy a remény

Az ablak mellett a sarokban
Magányos kép függ a falon.
Nincs ok,
Sose találtam
Egy emléket, ami visszatarthatna.

Van egy seb, amely mindig vérzik.
Van egy út, azon járok mindig.
És tudom, sose térek vissza.

Napjaim szavak nélkül telnek.
Vigaszt találok a csendben.
Megszoktam már, hogy ambícióim feladjam.
Harcolok, hogy megvédjem, ami megmaradt.

Vége van, füst száll fel,
Szememben égve vakít meg,
Hogy eltakarja a valójában történteket,
Hogy belém kényszerítse a sötétséget.


6. Szabadulok betegségemből

Senki sincs itt, senki sincs mellettem.
Megpróbálok nem törődni vele, a halott szemek mindig bámulnak.
Engedd a dolgokat megtörténni, ne higgy a szemednek.
Ragadd meg az időt, lépj be a sorba.

Az ártatlanságot eltépték alkotójától.
A hit halva született benned.
E veszteség kényszeríti az alkotót.
Megmondod neki, mit tegyen? (Megteszed?)

Jelölj meg a fején valakit,
Aki sírni fog állapota miatt, de már túl késő.
Megfordulok, hogy lássam, aminek meg kell lenni.
A szorítás gyengül, megszabadulok betegségemből.

Az ártatlanságot eltépték alkotójától.
A hit halva született benned.
(Beléd vetett hitemet elvesztettem.)
E veszteség kényszeríti az alkotót.
Megmondod neki, mit tegyen? (Megteszed?)
(Beléd vetett hitemet elvesztettem.)


7. A vég hitet ad


8. Gyengeség

Megtaláltalak egy szem villanásában.
Hiányzol.
Millió álomhoz fordultam el,
Hogy értelmüket megfejtsem.

Az igazság egy pillanatában elvesztettelek.
Bízom benned.
Odaadtam egyetlen és egyedüli szívemet
Ajándékként, hogy széttéphesd.

Mocskolj be, ments meg.
Vigyél haza.
Tarts erősen, mutasd meg.
Vigyél haza.

Gyenge vagyok; folyadékot szívsz ki belőlem.
Megölsz engem.
Nem attól félek, amit velem tettél,
Hanem amivé váltál.




ŠCopyright: Pora, 2006. szeptember 2.