Ülök magam előtt. Szemem csukva, látom, ahogy az ajtó nyílik előttem. Belépek.
Kint marad minden örömöm, minden bánatom, minden gondom. Kint marad az életem.
Tudom miért jöttem, tudom mit akarok.

Csak magam vagyok, és a mozdulataim. Pontosak, erősek. Olyanok, amilyennek képzelem őket. Belsőmből indulnak, a lendülő kéz és a csapódó láb már csupán a befejezés. A tizedik még fáj, a századikat tökéletesnek érzem. Ott, és akkor végződik, ahol, és amikor én akarom.
Tudom, hogy akkor és ott semmi sem állhat útjába.
A frissen mosott, hófehér ruha suhogása, az erőteljes légzés hangjai adják az egyre gyorsuló ritmust. Halántékomon érzem az első cseppet.. nem bántom, hagyom végiggördülni bőrömön.

Látom magam előtt, ahogy indul a teste. A kezét nem látom, csupán érzem, hogy ütni készül. Csípőm forgatom, testem fordul, kezem lendül, alkarom alkarját súrolja. Egyszerre feszül meg testünk, egyszerre préseljük ki a levegőt. Ökle távol tőlem, öklöm hajszállal az álla előtt. Érzem, ez így tökéletes.
Meg fogom ütni. Tudom. Igyekszem leplezni a szándékom. Hirtelen mozdulok. Minden erőm, minden akaratom az öklömet hajtja előre. Kemény blokk söpri el a kezem, megtörik a mozdulatom. Még feszül a testem, mikor ökle az izmaimnak ütközik. Érzem az erőt, érzem a kontrollt. Ha valami láthatatlan erő nem fogná vissza, a két kemény csont rombolna.

Pontosan tudom mi következik, látom, ahogy közelednek felém, látom az ütésre emelkedő kezet, érzem a hátam mögött induló testet. Testem mozdul. Ösztönösen, mozdulat követ mozdulatot. Nem gondolkodom.. nem kell gondolkodnom. Testem teszi a dolgát, én csupán egységben tartom, uralom a mozdulatokat. Nincsenek érzések, nincs fáradtság... csak magam vagyok és ők, körülöttem. Hirtelen tűnnek el. Visszaérkeztem oda, ahol minden kezdődött... Lassan oldódik bennem feszültség, lazulnak izmaim, szétárad bennem a nyugalom.

Szemem kinyitom, pár pillanatig bánt az ablakon beszűrődő napfény. Mélyen előrehajolva köszönök. Ezerszer ismételt a mozdulat, ami felemel.
Megérkeztem, készen állok.