Tovaszállt az idő, elteltek az évek,
De már nem hiányzol, és nem akarlak téged.
Hisz egyszer történt, száz éve már,
Azóta se hinném, hogy gondoltál reám.
Az úton elindulva akkor, egyedül,
Eleven voltam, mint tolvaj ki menekül.
De ott áll még a fa, melybe egyszer,
Néma véres fájdalmat okozva neki ketten.
Véstük testébe nevünk, ő lázasan lüktetett,
Csak nevettünk, még ő könnyezett.
Marta a fájdalom, mit a penge nyomán hagytunk,
Ma sem feledte el, az örömteli arcunk.
Száz év után először, újra rád gondoltam,
Mindarra mi volt, mindarra mit eldobtam.
Száz év után azt hiszem, nem fáj már a szó,
A fekete nappalok után, már nem számít a jó.

2001.05.05