A fekete földek közepén,
Hullámsíromban fekszem én.
Mint bársonyos könnycsepp, zuhantam,
Elhagytam a világot, elhagytam.

Az álom kopogott, megérkezett,
Elmémre ült, megmérgezett.
Hallottam lépteit, ahogy közeledett,
Vízhangja elhozta az őrületet.

Álmodni mertem aznap éjjel,
Hidegséggel, megfosztott reménnyel.
De egy pillanat alatt más lett minden,
Menekülni akartam, kijutni innen.

Álmok az álomban, oly hittelen lettem,
Menekvés a menekvésbe, rettegés itt benn.
Láttam az álmokat egy tó közepén,
Mert más álmaival álmodtam akkor én.

Egyedül voltam, a parton álltam,
Öreggé lettem, az elmúlásra vártam.
Lábaim csapdosták, nyalták a vizek,
Jajveszítve nyúltak az égre a kezek.

Az ébredés messzi még.
Hallom hangod, aludj, elég.
Álmomból menekülve, remegés a szavakban,
Alaktalan valón, ébredni akartam.

De valami mindig visszarántott,
Fogságban tartott megbabonázott,
Csókolták arcom, vért könnyeztek,
A lelkei ott, a rút férgeknek.
Álmaik élőknek, álmaik holtaknak,
Reszkető árnyaik, a suttogó holdaknak.

És mikor megjöttek a vörös fellegek,
A tó csendes lett, mert rettegett,
Kénköves vihar támadt,
A holdfényudvar színe eláradt,
Fakulni kezdett, majd összetört,
Öreggé lett, s mint meggyötört Angyal,
Kinek leplén leperegve,
Egy könnycsepp epekedve,
Elérve a lepel szélét,
Latja meg az élet végét.

Mert egy pillanatban,
Halt meg minden...

2001.05.01