Az égen a nihil sötét fellegei szállnak,
Hogy beleborzongjon, ki erre téved.
Akik a kétségbeesés dombján járnak,
Mind e kies fénytelen tájba térnek.

Nézd hát innen! Nézd mi alant elterül!
Nincs választás, mi eddig volt, vége már.
Amint szemed egy könnycseppben elmerül,
Útra készen vár a szél, útra készen vár.

Utolsó alkony ez a domb mögött,
Utolsót dobban szíved szerelmedért.
Nem lesz már újra ép, mi most eltörött,
Hiába könyörögtél kegyelmedért.

Egyetlen út vihet csak innen el,
S ez az út az én erdőmbe visz,
Annak lehet csak itt hely,
Kiben egyedül a halál hisz.

Ha a lelkesedés kihalt
Kétkedő szívedből,
Ha mindent felfalt
Fáradt testedből
A lét,
Mi most tetemre hív,
Alélj
Itt el, s lásd!
Lásd mit tanít,
Büszkeség,
Vereség,
Otthontalanság...

...S ott várlak a mólónál,
Téged, ki erre tévedt.
És ahogy ott ülsz te is,
Önsajnálat tavában tükörképed nézed.