Az éjjel havat szórt fénylő hajára,
Az erdőben, a tehetetlenségben állva,
Kést szorongatott hamvas kezében,
Vérét akarta ontani saját testének.

Lelke meg-megremegett az éjben,
És a kés némán esett le a földre.
Zokogva borult le a penge elé,
Nem tudta eldobni keserű életét.

Sírás közben behunyta szemeit,
Maga előtt látta régmúlt perceit.
Nincs szó, nincs hang csak indulat,
Siratja a boldog, gyönyörű napokat.

Megkeseredve temette arcát a földbe,
Próbálta elsüllyeszteni emlékeit a mélybe.
De a képek csak jöttek és maradtak vele,
Könnyeivel áztatta a keserű emlékeket.

Jött a hajnali szellő, cirógatta arcát,
Felemelte fejét nézett a szellő után.
Valamit elvitt tőle már nem zokog,
Felállt a késre nézett, majd rátaposott.

Szemében nem volt már fájdalom,
Ajka enyhe mosolyra húzódott.
Elindult hazafelé remegve s félve,
De minden lépés büszkesége lett.