Álmodni mertem aznap éjjel,
Alaktalan valód éreztem.
Szemhéjaim belső falaira vetült,
Szürkésen gomolygó fényed.

Illatod varázstánca,
Szerelemre kényszerített,
Bőröd puha tapintása,
A kárhozattal elemésztett.

Egyedül jöttél, eleven valód,
Mint éji ágyon fekvő könnycsepp,
Mi az éden tengere egymaga volt,
Ott voltam én halász, egyedül.

Tátongtak a mély szürkeségek,
Melyeket megtöltöttél virággal,
Elkergetted mindazt amit,
Megalkudtam a világgal.

Könnyeket szültek mindig a kapuk,
Az érzelmeid útjain,
Az eljövendő lét küszöbén is,
A meg nem történtek hangjain.

Áldott könnycsepp, a szerető hálában,
Magasztos megsemmisülés, a rabság várában.
A könnyek ajtajai nyitva várják,
Az érzelmek áradatát.

Hogy újra sírhass...