OPETH: Karjaim a koporsód



1. Prológus (Előszó)

Bíborszín reggel, harmatból táplálkozó szirmok.
Visszafogta lélegzetét egy pillanatra, leállítván az áramlatot.
Még mindig tengernyi régi emlékbe kapaszkodott.
Rácsodálkoztam szépségére, ahogy az esőben játszadozott.
A koporsó gyönyörűen kifaragva.
Földdel bemocskolva, halál szimbóluma.
Porcelán szemekkel bámulva.
Szólt, és én kerültem sorra.
Képtelen voltam hinni halállal körülfonva.
Ott fenyegetőzik, nyakam körül ingva.
Lágy szellő érintett, melegebb egy pillanatra.
Tudtam, ez a tavasz jötte, kettőnk LÉGIES ÁPRILISA.


2. Légies április

Én voltam, aki a tükrön keresztüllesett.
Krisztus ölelése felett.
Titokzatos arcként a falikárpit mögött.
Mint egy bóbitás madárpréda.
A bánat maszkjába burkolózott, mintha ott született volna.

Gyertyafénye kialszik, az ikon mosolyog.
Felkeltével üresség gomolyog.
Halhatatlan szerelemmel ölelem.
Az utolsó szó gyönyöre nekem terem.

Félelemmel tekint rám, mint ébenszínű jel.
Sápadt gőzben kel.
Áprilisi tűzben vándorolva.
Kényszeredetten kapaszkodva, tartva téged, az egyetlent.

Elviselem, elbújok.
A bukástól fénylő kaszán túljutok.

Azt gondoltam csak a sors, a küszöb, mit már átléptem.
Az eső búcsút int,
Az erdő az éjszaka jöttével körém fonja ágait.
Valami elmúlt, és én álomba merülve,
„Vigyél el!” – mondta sírva és nevetve.
Hogyan és miért, nem tudom,
És soha nem fogom tudni, MIKOR.


3. Mikor

Vörös nap emelkedik valahol a sűrű ködben.
A mindent látott, elcsigázott alkonyat arcképe.

Vállamon sír a nap.
Ugyanúgy, mint a tegnap.
Végtelen az ösvény, a test zsibbadt.
Kihunyt a lélek lángja.
Ismerős ösvényen járva próbálom meglelni a hazafelé vezető utat.

Tehát ott voltam.
Józanul, mint a halhatatlan.
Természetfelettihez hasonló szelek süvítenek.
A kert felsóhajt, virágok temettetnek.

Zárva volt a kapu aznap, de tovább kellett mennem.
Az ablakokon keresztül nem láthatott.
Félelemmel, az ajkán furcsát rándított.
Gyászos arccal hívta nevem.

Egyszer suttogást hallottam bent a nappaliban.
A fintorgó aranyozott arcok tisztában voltak végső halálommal.

Sírva sírtam, tudtam, hazudott.
Meghalt szenvedélye, elbukott.

Mikor vihetlek el erről a helyről?
Mikor mondod, vagy sóhajtod?
Mikor leszünk a halállal egyedül?
Mikor lépjük utolsó lépteinket?
Mikor kiálthatunk suttogás helyett?

Mikor jön az új kezdet,
E szomorú MADRIGÁL vége?


4. Madrigál

Lakóhelyünk a csillagok közt már régóta várja
Életünk utolsó leheletét.
Néha a semmibe bámulva
Olyan vagy, mint az ördög ágyasa.
Én, én vagyok a példa, dédelgetni vágyva szemeinket,
Míg azok nem nyílnak fel többet.
Ha tehetném, vigasztalnálak, de ahogy már tudjuk,
Csak törékeny levegő vagyok.
Nem tudsz jelenlétemről,
Elveszel.
A VÉGZET SARKÁban bujkálva.


5. A végzet sarka

Világos nyár.
Oly soká jöttem, hogy újra lássalak.
Kezeid közé temeted arcod.
Oly szavakban vigasztalódsz, miket én megvetek, tudod.

Minden neszre felfigyelsz.
Habár halottnak hiszel,
Emlékeid elhalványulnak.
Csüggedt még.
Szemeid… üresek, mint a kiszáradt kút.

Az egyetlen dolog, amit elvállaltam,
Hogy learatom saját termésem.
Virágos földre hullván a mag,
Elveszik ölelésedben.
Az egykor erős és csábító kötelék, a kimondatlan,
Porrá válik lassan.

Égi érintés, szürkéből feketébe.
Feneketlen űr zár be.
Íratlan titkok a pókhálók alatt.
Nem bírom elviselni súlyukat.

Fölébredek álmomból.
Elfordítja arcát a Hold.
A hosszú, sötét éjszakák nyitánya kezdődik…
Valamit mondtál – „Hátborzongató körök a vizek felett”

Egyazon aurában éltünk mostanáig.
Kezedben a hamvaim.

Síri földhalomban lélegzem.
Tudod, éjszakád nappalom nekem.
Az utolsó szikra, mi életet lehel belém,
Az ŐSZ DÉMONA.


6. Az ősz démona

Csendes tánc a halállal.
Minden elveszve.
Elszakította az ősz jötte.
Szempár kacsint, tudod, én vagyok.
Tőröd szorosan kezednél tartod.

Nem láttál semmit.
A hamis szerelem színtiszta gyűlöletté válik.
A szél jajveszékelve sír,
Mielőtt a szürkeséggel eggyé válni látszik.

Az ősz démona.

Levegő után kapkodva ébred,
Zárt ajtók mögött kiált.
Csábító, halovány köd kúszik
A fal résein át.

Nem állhatok ellen.
Az örökkévalóságért sírva
Fordul most először felém arca.

Elfut, elfut.
Egy pillanat, és magam vagyok egyedül.
Illatát érzem még a nyirkos levegőn keresztül.
A nap végéhez ért.

Elvesztette HITét.


7. Hit

Megint elhagyatva.
Az árnyak közül beszélsz hozzám.
Hideg szobákban járva, hideg szavakkal szólva.
Foglyul ejt az éjszaka.
Már nem vágyom ölelni téged.

Idegen árnyak suttogják gondolataid, üvöltik bánatod.
Mind elfordul, képtelenek többet elviselni a halálból.

Higgy a szavaimnak.
Porba írva, emlékekkel átitatva.
Bevallom, reménykedem, felismerem magányom.

Nevetésed siratja az igazságot.
Sarokba szorít engem.
Megerősíti lelkem halálát,
Bizonyítva a kiismerhetetlen KARMÁt.


8. Karma

A gyász csak birtokolni tud – ahogy mondják.
A rothadó testet ősi ruhákba öltöztetve
Egy intéssel hátrahagyják.

Eltávoztam, ágyam üres és hideg.
Föld felé hajlítják ágaik a fák.
S mint fekete arcok, éjjeli madarak röpködnek.

Ismeretlen kéz nyúl ki a tükrön át,
Az élet sebeivel…
Csábító szempár, melyet sose láttál.

Nincs más, mit megtalálj.
Nincs más, mit elveszíts.

A hideg évszak lebeg a föld felett.
Barna sarkokba gyűlnek.

Páran kevesebbért is maradnának.
A kastélyok üresek, álmosak.
Rég várják királyukat.
A kanyarban bólogatnak.

Valaki hallott – ott voltam, az erdő közepette.
Változtathatatlan sorssal megkötözve,
Várom a tél EPILÓGUSát.

9. Epilógus (Utószó)

Ez volt az.
A végső sors.
Egy meg nem érkező virradat,
A soha ki nem hunyó éji lámpa.
„Isten veled” – volt a szó,
Alkonypír a bátor reggel.
Emelkedve és hírül adva
A PROLÓGUS szépségét.





ŠCopyright: Pora, 2006. augusztus 22.