már érik a csend, a teljes, a süket,
a puha sötét, a nyugodt fénypihe,
zsörtölődik az idő is, hiszen vén is,
s végtelen lesz a végesnek hitt vénséges,
a nyárvég már a nyárutóba siet,
a nyárbafáradt táj poros, kifakult,
már szivárványt se fest a Nap,
a zöldből átégett a kép aszottsárgára,
az okkerek, a barnák is foszlanak

már érik a csend, a teljes, a süket,
fák, bokrok hajladoznak, csavarodnak,
félálomban keresik tavaszi magukat,
száradó levelükkel legyezik törzsüket,
saját árnyékukba húzódnak, s elrévülnek,
már őszülésbe fognak, de még hátranéznek,
idén megvalósították-e magukat,
tájnak, embernek mutattak-e újat,
felcsigázták-e -mint mindig- a szerelmet,
de az emberek kiszikkadtak, már sivárak,
s rá se hederítenek, magukba fordulnak

már érik a csend, a teljes, a süket,
keresi magát a táj is égi tükrében,
szépsége már a távolban, csupán délibáb,
a szikesbe repedt határt szél mossa,
a homokot csépli, szitálja, céltalan futtatja,
susog, süvít, zúg, sisteregve forog,
a felszínre söpri a göcsörtös gyökereket,
majd felkorbácsolja a port az égbe,
de ez nem elég, hát zúdul a tájra őrjöngő tölcsére

már érik a csend, a teljes, a süket,
de most zajt csap, hogy majd halld születését,
reccsen, roppan, csörög-zizeg
a fű, a sás, már a göröngy is, száraz minden,
a lyukába futó pocok héját hall mindenütt,
harsog a ciriplés, zsongás, duruzsolás,
néha csendet vág közé egy tehénbőgés,
vagy csavargót képzelő kutya csaholása,
már csak forró-száraz a szuszogás, a lihegés,
gyakran hangja is alig, forrása sincs

már érik a csend, a teljes, a süket,
s lassan-lassan porlad a gondolat, majd a tudat,
talán a természet őszeként hullik szét életünk is,
jelenmúltunkból a karmás jövőnket szülve,
emlékeink szemünk előtt fénypamacsba folynak,
a hangunkat mennyei kürtök fújják csenddé,
érik, csak érik a csend, belénk, lelkünk várja,
körénk lebegi lassan jövőnket, fehérfény pihénket,
majd új tavaszként születünk az új őszre várva,
majd látod ismét és ismét, a teljesség felé,
már érik a csend, a teljes, a süket


(2004.)