A korhóziózabálta nyirkos korlátnak támaszkodok
a kompon, ami nem ismer múltat és holnapot.
A korai köd magábabújtatott mindent, de nincs hiány.
Jó így...kicsit fázok, meg fáj is a lábam. Ne nézz így rám!

Nyúz ez az élet. Mert annyira élek, hogy néha már ijesztő,
amit a szemeid tükre elém tár. Sóval hint be az idő.
Ne nézz így rám és ne érj hozzám! Félek, megfertőznélek
az időtálló emberi kórral, ami sejteti, hogy van lélek,

mert belölről harap, rúg ,csiklandoz, ha előjön néha.
Igenis meghalsz, ember! De addig is ne légy léha!
És ha már fogytán a szendvics, a kóla, és a tréfa,

akkor szállj fel a kompra. Mondom, ne légy léha!
Mit számít honnan jövünk, miért, hogyan és hova?!
Úton lenni. Addig jó távol, míg várnak haza.