Egy képzelt képet szorongat elmém,
Hamvas arcot simogat a holdfénynél.
Még el sem jöttél, de lelked már itt van,
Halkan sír értünk a gyászos éjszaka.

Szavaidat küldöd a távolból hozzám,
Késként dobsz minden betűt rám.
Hallom a hangodat: Jöjj hozzám,
Nem lépek, ölelem a szorongást.

Szenvedésed ágyam mellett néz,
Belém égeti vágyad kínzó jelét.
Testemen felébrednek az alvó rózsák,
És most eljön értük a halál.

Csókolni akarlak sok éjen át,
Véresre karmolni hátad bársonyát.
Ez legyen hát végzetünk. Akard!
De még mindig csak szavak, szavak, szavak...