Függő lettem. Vicc, mert szinte mindent kipróbáltam annak idején, amitől keményen lehet függeni, de semminek nem lettem a rabja. Most azonban beszívott az Internet, a társkeresés, az adrenalin szint emelkedés, valahányszor beütögettem valamelyik oldal címét. Hihetetlen hogy sem a kábítószerek, sem a cigaretta, sem az alkohol nem tett függővé.
A cigit már tizenöt évesen kipróbáltuk Ancsival. Egy házban laktunk, ők az elsőn, mi a hatodikon. Amikor apámék elutaztak a nagyihoz egy hétvégére, és engem már otthon mertek hagyni, akkor Ancsi mindig nálunk aludt. Találtunk a bárszekrényben valami szutyok talpas bolgár cigit, és bátran el is szívtuk. Köhögtünk, fuldokoltunk, de megcsináltuk, és közben almabort iszogattunk az ágyban ülve, pizsamában. Megállapítottuk, hogy a cigi szar, büdös, és hányingeres, úgyhogy bagózni nem fogunk.
Azóta sokat cigiztem. Buliban, ha emelkedik az alkoholszint, emelkedik az elszívott cigik száma is, aztán másnaptól megint nem gyújtok rá egy fél évig. Majd újra kirúgok a hámból, és cigizek egy éjszakán át, aztán megint semmi. Csak úgy brahiból. Ancsi rászokott. Napi egy dobozzal elszívott, és nem bírt ki egyetlen órát sem cigi nélkül. Nekem nem hiányzik. Fura az ember. Együtt kezdtük, az egyikünket rabul ejtette, a másikunkat nem. Miért? Bennem biztosan van egy plusz enzim, vagy hiányzik belőlem, vagy valami.
Aztán ott a kábítószer. Németországban Rudi nem csak a játékgépezést szerette, hanem a különböző drogokat is. Ugyan nem lőttem magam sosem, de a party drogokat, füvet kipróbáltam. Nem jött be. Semmi különös nem történt, csak a fűtől például baromi éhes lettem - ami esetemben nem igazán üdvös – és kizabáltam a hűtőt. Mindent megettem, a kolbászt magában, vagy fagyival, meg mindenféle egyébként számomra is döbbenetes variációkat. Aztán eldőltem, és aludtam, mint a tök. Ennyi. Ez a hízókúrázóknak jó szer, én úgy döntöttem, hogy nem nekem való. Amúgy meg nem sok embert ismerek, aki hízókúrázik. Ráadásul azt is hallottam, hogy a fű csak az első állomás a lejtőn, bár ez valószínűleg marhaság, mert igazából semmi köze a többi droghoz. Engem mellesleg a party drogok sem dobtak fel túlzottan, ezért az lett a vége, hogy nem vettem részt az össznépi narkózásban, hanem mással foglaltam el magamat. Minek költsem valamire a pénzt, aminek semmi látszatja?
Az alkohol sem kebelezett be, sosem ittam annyit, hogy még többet akarjak. És akkor jön ez a hülye Net, és elkezdi befolyásolni az életemet, megszabja a programomat, és fenntart hajnalig. Sosem hittem, hogy egyszer bármi is ilyen hatással lesz rám, hogy nem tudok szabadulni tőle. Munkából hazaérve eddig megcsináltam a vacsorámat, leültem a tévé elé, ott megkajáltam, aztán tévénézés közben csináltam ezt-azt a lakásban, vagy tévé helyett tanultam, mindenesetre hasznosan töltöttem az estéimet. Amióta rákattantam a társkereső oldalakra tisztára megváltozott az életem. Na nem azért, mert elözönlötték a szívemet a csak rám váró, potenciálisan megfelelő férfiak, hanem mert nem tudtam elszakadni a képernyőtől. Az első levelekből idéznék:

„Szia! Tetszel a fénykép alapján, meg amit magadról írtál. Én Józsi vagyok, komoly kapcsolatot keresek egy olyan lány személyében, aki házias, és csinos. Találkozzunk? Józsi.”

Megnéztem a lapját, ott a fotóját, és azonnal vágtam, hogy nem az esetem a bácsi. Kábé ötvenöt és hatvan között lehetett, nagy bajusza, és nagy pocakja volt. Egy virágmintás inget vett fel a fotózáshoz, amit hasig kigombolt, hogy szabadon burjánzhasson őszes, dús, kunkori mellszőrzete. Kukába dobtam a levelet, nem féltem, hogy egyszer megbánom.
Kinyitottam a következőt:

„ Hi! Szép vagy a fotón, pont ilyen lányról álmodtam, leszel a feleségem? András”

Kíváncsi voltam, hogy ki az a barom, aki a fotóm alapján megkérte a kezemet, úgyhogy odalapoztam. Nem is nézett ki rosszul, de kiderült, hogy nős, egy kislány édesapja, szereti a feleségét, azonban őt egy partner nem képes kielégíteni, ezért legszívesebben mohamedán lenne, de sajnos római katolikus, ami a törvényes többfeleségesdit akadályozza, nem beszélve a jogrendszerről.

- Na, ez sem az én emberem. –gondoltam.

Nézelődtem tovább, „bontottam” a következő üzenetet:

„Szia! Megtetszettél a lapod alapján, ha van kedved, és szimpatikusnak találsz, kérlek jelezd. Üdv: Laci.”

Hoppá! Egy értelmes levél! Gyorsan utánanéztem, és bár nem volt a srác egy George Clooney, azért helyes volt a maga nemében. Elég magasnak írta le magát, a fotón is látszott, hogy nem töpörtyű, kicsit kopaszodott, de az nem számított, szeretem a kopaszodó pasikat, férfiasnak tartom, ha egy kicsit megcsúszik a napsugár a homlokukon, a testalkata normális volt, az arca kellemes, semmi extra.
Jeleztem neki, hogy „Bingó”, mehet a levelezés. Na itt durvult el a játék. Beindult a csetelés, de nem csak vele, hanem még jó néhány sráccal, éjszakába nyúlóan társalogtunk. Randidömping következett, egyszerűen alig tudtam beosztani a pasikat. Este randiztam, éjszaka cseteltem, nappal dolgoztam, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a munkahelyemen ráborultam az asztalra, és egyszerűen elaludtam.
Nem tudom megmondani, hogy hány pasassal találkoztam, nagyon sokkal. Párhuzamosan randizgattam három sráccal , cseteltem még hárommal, leveleztem a fél világgal.

Eggyel sikerült valaminek kialakulnia, de végül kukakapcsolat lett belőle. Az első két hétben áradozott hatalmas és olthatatlan szerelméről, szinte együtt éltünk, hol ő aludt nálam, hol fordítva, reggelente úgy kellett lebontanom magamról, hogy el tudjak indulni dolgozni. A harmadik héten azonban már valahogy nem erőltette annyira a találkozást. Éreztem, hogy megváltozott, és igyekeztem nem mutatni előtte, hogy ez nekem mennyire rossz érzés. Már majdnem beleszerettem. Aztán eltűnt. Egy héttel később jelentkezett, hogy bocsi, sok volt a dolga, és nem adnék-e neki az irodánkból egy hivatalos igazolást, hogy járt nálunk munkát keresni, mert be kell mutatnia a munkaügyi központban, különben nem kap segélyt. Elhajtottam a francba, persze az én stílusomban, kedvesen úgy, hogy meg ne sértődjön. Magamban meg forrongtam:

- Takarodj az anyádba, te görényfajzat. Hogy van pofád még szívességet kérni! Hogy rohadna le a májad!

Persze nem ezt mondtam, hanem azt, hogy a főnököm sosem engedélyezne egy ilyen igazolást. Nincs is főnököm, csak Németországban, az meg mélyen leszarja, hogy én mit kavarok Magyarország szinten. Nem akartam adni. Essen bele a fene, szerintem meg lehet érteni, hogy miért. De nem tágított. Valamit ki akart belőlem csikarni, nem hagyott élni. Azzal jött, hogy ki akar adni valami lakást, és külföldinek szánja, ezért fordítsam le a hirdetését, és adjam meg a saját számomat, hogy velem kommunikáljon az érdeklődő. Ne ehhez azért pofa kellett. Itt már kerek-perec nemet mondtam, nincs nekem erre időm felkiáltással. Akkor sem azt bömböltem, hogy:

- Hogy képzeled te gennyláda? Velem bármit meg lehet csinálni? Engem bárki hülyére vehet? Nekem még magyarázat sem jár? Annyira nem tisztelsz, hogy még szívességet mersz kérni? Dögölj meg! – Ezt gondoltam, de persze megint csak belül forrongtam, kifelé elbűvölően csevegtem.

Nem vontam kérdőre, nem erőltettem a magyarázatot, szépen elbeszélgettem vele. Miután nem segítettem neki egyik idióta ügyében sem, eltűnt. Aztán még egyszer előkerült, hogy feljönne egy kis entyempentyemre, de nekem azonnal más programom volt. Miért nem tudok durván, keményen elküldeni senkit a francba? Pedig olykor milyen jól esne! Amikor rohadt, szemét módon bánnak velem, én meg kiüvölthetném azt, hogy mennyire rosszul esik. De nem. Én mosolygok, tereferélek, aztán magamban sírok. Mert azt is szoktam. A „nekem semmi sem sikerül” napok borzalmasak. Nem mondom, hogy depressziós vagyok, az nem volna igaz. Sem depis, sem szuicid alkat nem vagyok, egyszerűen csak el tudok keseredni, és rám ül olyankor a világfájdalom, azt gondolom, hogy szar az egész. Pont addig, amíg valami apró jó dolog nem történik velem. Nekem az is öröm, ha csinosan felöltözöm, és az utcán a férfiak arcáról leolvasom, hogy jól nézek ki. Az már egy pozitívuma a napnak, és feldobja a hangulatomat.

***

Rossz tapasztalataim bőven akadtak a netes szerelem terén. Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy átvágtak, és nagyon sokszor én magam nem akartam újabb randit. Pedig mindenkihez volt fénykép, mégis rengeteg csalódás ért. A kedves, udvarias fiú az életben agresszívnak bizonyult, a jóképű nem is volt jóképű, csak élete legjobb fotóját rakta fel a netre, amin nem is hasonlított önmagára, a babaarcú pattanásos volt, néhánynak felesége volt, amit nem vallott be, vagy régi, szoros párkapcsolata, ami már belefulladt az unalomba. A legtöbb pasi változatosságot keresett, és a legtöbb esetben alkalmi szexpartnert, amit a „komoly kapcsolatot keresek” mondatocska bársonyába csomagolt, így a lányok könnyebben megdőltek, nem érezték magukat annyira léhának. Mint ahogy én sem. Egyszer-egyszer becsúszott egy-egy izgalmasabb fickó az ágyamba, aztán nem lett folytatás. Aki komoly kapcsolatot keres, az többnyire nem akarja lefektetni a nőt az első randin, de a helyzetet a többség kihasználja. Látott már valaki olyan pasit, aki ha kínálkozik a lehetőség, nem él vele? Én mondjuk egyről hallottam, Ancsi mesélt az egyik pasijáról, aki azt hangoztatta, hogy addig nem akar lefeküdni egy nővel, amíg az nem szerelmes belé halálosan. Nem sokat ketyózhatott életében, Ancsival sem jött össze a dolog, mert Ancsi bevallotta neki, hogy erőlteti a szerelmet, erőlteti, de nem nagyon érzi az áramütést, és a szíve sem forrong kitörni kész vulkánként, úgyhogy talán ne rabolják egymás idejét. Vannak ilyenek is, de a többség lazán elfogadja Évától az almát, még ha kicsit rohadt is. Legfeljebb oda harap, ahol még ép a gyümölcs. Néha nekem is szükségem volt egy kis kényeztetésre, és nem csináltam morális problémát magamnak abból, hogy az első randin megszerzem, amit akarok. Persze jobb lett volna, ha folytatása is van némelyik lieszonomnak, de nem számítottam rá, így nem is ért ez ügyben nagy csalódás. Akár hiszik a pasik, akár nem, egy nőnek is vannak szükségletei, bár már arra is rájöttem, hogy ha sokáig nem szexelek, akkor egyszerűen elmúlik a késztetésem. Volt olyan, hogy hónapokig nem jött össze semmi, és teljesen jól eléldegéltem, eszembe sem jutott a szex. Egy idő után már kényelmes is, hisz ilyenkor a fene se viszi túlzásba a szőrtelenítést intim helyeken megspórolva ezzel a másnapi, vagy egyeseknél még az aznapi szúró, dörzsölő kínt. Aztán felbukkan egy pasas, és rögtön előkapjuk a borotvát, fazont nyírunk, trimmelünk, borotválunk, nehogy kényelmetlenséget okozzunk az édes úrnak. Attila ebből a szempontból ideális volt, ő azt szerette volna, ha még a lábamon sem szedem a szőrt, de aztán sikerült vele megértetnem, hogy sem számomra, sem a társadalom számára nem elfogadott manapság a bundás lábszár, és a hónaljkutya. Ráadásul tiszteljük már meg embertársainkat a metrón, buszon egyebeken, hogy nem borzasztjuk őket felemelt, kapaszkodó karunk alól kandikáló szőrcsomónkkal! Furcsa a természet, és az ember még furcsább. Valamiért nyilván odanőtt a szőr, nem véletlen, hogy van, valószínűleg fontos élettani funkciót tölt be, mi meg undorodva szabadulunk meg tőle, amikor még csak egy milliméteres borostácska. A természet követhetné már az emberek szociális, és technikai fejlődését, nem beszélve a divatról, és rádöbbenhetne, hogy nincs szükségünk szőrmére! Van ruhánk! Meg antibakteriális, pH semleges tusfürdőnk. Nincs szükségünk a szőrünk védelmére, kizárólag a fejünkön, de ott is csak azért, mert ott jól néz ki. Egyébként ott sem lenne, mert van ugye kalap, sapka, ami megvéd a naptól, széltől hótól. De a haj azért maradjon, meg persze a szemöldök és a szempilla. A többi mehet!
Visszatérve a netes párkeresésére, érdekes módon nagyon sok fiatal fiú akart találkozni velem, a huszonhat évesek már érett férfiaknak számítottak. Nem értettem kristálytisztán, hogy mit akarnak tőlem a taknyosok, aztán rájöttem.

Egy nagyon helyes fiú segített ebben, bár utólag nem köszöntem meg neki önzetlenségét. Levelet írt nekem, hogy tetszem neki, és beindult a verkli. A srácot Zolinak hívták, és éppen Angliában próbált szerencsét, úgyhogy nem volt túl közel hozzám. Ez nem aggasztott, és őt sem, mert elmondta, hogy rövidesen újra itthon lesz, és már nem szándékozik visszamenni külföldre dolgozni. Addig is ment a csetelés hajnalig, telefonálgatások órákon át, és én nem számolgattam, hogy a gatyám rámegy a nemzetközi telefonhívásokra, annyira elbűvölt. Már egy hónapja tartott a kapcsolatunk, és ő többször megjegyezte, hogy így, látatlanban belém szeretett, biztos, hogy mi leszünk a legboldogabb pár, ha hazajön végre. Nem vagyok teljesen hülye, nem hittem el, de jól esett, és bevallom, hogy egy kicsit elringattam magam az illúziók hullámain. Sokat tanultam az eltelt években, tisztában voltam vele, hogy az ember nem szeret bele csak úgy egy fotóba, és egy hangba, és hatalmas csalódást okozhat a személyes találkozás, úgyhogy jegeltem magamban az érzelmeket. Pedig annyira nehéz volt! Olyan könnyedén beszélgettünk, annyira megértettük egymást, olyan baromi jól nézett ki a fotón, hogy erősen meg kellett magamat erőszakolni, hogy ne képzeljek bele többet ebbe a viszonynak sem nevezhető kontaktusba, mint amennyi valóban benne volt. Két hónapig minden nap beszéltünk és cseteltünk, tényleg ráment a gatyám a telefonszámlára, és akkor eljött a pillanat, a várva várt, jelezte, hogy mikor érkezik.

Iszonyú nagy készülődésbe fogtam, farral felfele álló lakásomat nekiálltam kitakarítani – ami másoknak nem jelent gondot általában, nekem viszont egy havi rendetlenséget kell ilyenkor rendbe rakni – elmentem kozmetikushoz, manikűr, pedikűr, fodrász, gyanta, szóval mindent megtettem annak érdekében, hogy a legjobb formámat hozzam.

Azt mondta, hogy ne menjek elé a reptérre, majd jelentkezik, ha hazaért, és lerámolta a cuccát. Nem akarta, hogy leizzadva, rossz passzban lássam. Azt mondta. Tudtam, hogy egykor száll le a gépe, én kettőtől kiöltözve, glancban vártam, hogy hívjon. Ültem a szobában a kanapén, szép, finom sminkben, a tuti, fekete gatyámban, szexi topban, frankó frizurával, mellettem pezsgőspoharak, a hűtőben pezsgő, Asti Martini, az fincsi, és vártam. Vártam a hívását. A délután estébe fordult, és nem hívott. Másnap délután telefonált, hogy bocsi, de elszaladt az idő, mert a haverokkal elugrott egy sörre, aztán elhúzódott az ünneplés. Megsértődtem. Akkor elkezdett nyalizni, hogy ne legyek már ilyen, hónapok óta nem látta a családját, a barátait, és különben is, rengeteg időnk van még…stb.

Addig-addig mondogatta a hülyeségeit, hogy engedtem neki, és találkoztam vele aznap este. Kicsit leköptem magamat a tükörben a gyengeségemért, de nem tudtam nyomtalanul kitörölni két hónap virtuális vágyakozást az életemből. Pedig baromira ki kellett volna. A kávéházban találkoztunk, ő jól nézett ki, és én is, mert újra végigcsináltam az előző napi készülődést, persze a segédszolgáltatók, úgymint fodrász, kozmetikus, manikűrös kivételével. Elszállt a mérgem, amikor megláttam. Olyan kutya szemekkel nézett rám, hogy nyomban megsajnáltam, aztán elhalmozott bókokkal, beszédes volt, mesélt Angliáról, a családjáról, az életéről, és nekem nem kellett azon paráznom, hogy unalmas vagyok-e, vagy sem, úgysem tudtam volna sokat beszélni tőle. Egy hangyányit dezsavűm volt, olyan Attilás volt a fíling, de azért tetszett. Különben is. Nekem Attila is tetszett, az is jó volt benne, hogy nem kellett erőlködnöm, hogy szórakoztassam. Elszórakoztatta ő saját magát, és még engem is. Locsogott, fecsegett, közben néha eleresztett egy-egy jól irányzott bókot, figyelte a reakciómat, és minél jobban engedtem fel, ő annál közelebb nyomult. Érezte, hogy mikor jöhet beljebb, még egy lépés, még egy lépés… Aztán valahogy nálam voltunk, amit két okból nem akartam, hogy megtörténjen.

1. Akkora kupi volta lakásban, amekkora szokott, de máskor, ha vendéget várok megtisztelem azzal, hogy elpakolok, beágyazok, elmosogatok, meg ilyenek. Egy nap alatt is lehet rendetlenséget csinálni, ha elég pici hozzá a lakás.

2. Nem akartam lefeküdni vele.

Egyébiránt ez ok okozati összefüggésben is megfigyelhető, mert egyszerűen azért nem tettem rendet, hogy még véletlenül se jusson az eszembe Zolit hazacibálni, és ráugrani. Visszatartó erőnek szántam a rendetlenséget. De aki gyenge, az gyenge. És én az vagyok. Amikor két koktél után megkérdezte, hogy folytathatjuk-e az estét nálam, eszembe sem jutott az a kézenfekvő gondolat, hogy megkérdezzem, miért nem folytatjuk nála? Pedig akkor sok minden kiderült volna róla, persze simán hazudhatta volna azt, hogy messze lakik, vagy ott van a húga, vagy a haverja, vagy csótányirtás van, vagy akármit. A lényeg az, hogy bután bólogattam a kérdésre, bár félénken megjegyeztem, hogy olyan a pecóm, mintha bomba robbant volna benne. Ez őt természetesen nem érdekelte, az ő szeme előtt csak egyetlen cél lebegett, és ahhoz nem szükségeltetett a rend. Ez be is bizonyosodott, mert amikor beléptünk a lakásba őrült tempóban tépte rólam a ruhámat. Én ugyan egyszer megnyikkantam, hogy az a top a kedvencem, amit épp szaggatni készül, de láttam, hogy nem lehet vele beszélni, úgyhogy nem szóltam, csak reméltem, hogy egyben szedi le rólam. Elképzelhető, hogy mi lett a folytatás.
Másnap délben távozott otthonomból a Zoli nevű egyén, és többé nem tért oda vissza. Kitombolta magát az ínséges angliai hónapok után, aztán agyő, ment tovább, amerre a farka vezérelte. Talán egy másik lánnyal is bebiztosította a társkeresőben az itthon töltendő idejét. Egyszer még felhívott, gondolta, hogy meglátogat egy kis sakkpartira, aztán miután én elhajtottam a jófenébe, akkor többet már nem jelentkezett.
Hogy ezt miért játssza el minden pasi, akivel egyszer kettyintettem, azt nem tudom. Mármint, hogy egyszer még visszatér. Nem azonnal, hanem egy kis idő elteltével bepróbálkozik, hátha befurakodhat az ágyamba. De ennyi. Nem akarnak szerelmet, nem akarnak semmit, csak egy menetet… talán azért, mert azt hiszik, hogy én nem haragszom, én nem sértődöm meg, mert nekem is szükségem van rá, mert én örülök, ha valaki rám nyitja az ajtót… Talán azért…

Kinyitottam a szememet. Még mindig Ausztriát tapostuk, Kira rám nézett:

- Na mi van? Jól aludtál? Én itt gyúrok a sztrádával, te meg édesdeden szunyókálsz!

- Nem aludtam. Gondolkodtam.

- Ennyi ideig? Min?

- Magamon. Mindegy. Tudod, az a sok szar, ami történt velem eddig… a pasi ügyek…

- Nehogy már most ezen rágódj! Majd lesz valahogy…

- Ja. – mondtam lemondóan. – Majd lesz valahogy. Csak már harmincöt vagyok. Mikor lesz már valahogy?

- Folyton ezen agyalsz. Szerintem érzik a pasik, hogy a kapuzárási pánikodon gyötrődsz. Görcsös vagy. Az a baj.

- Oké. Akkor hogy ne legyek görcsös? Most azt mondd meg!

- Jól van, tudom én, hogy nem könnyű. Ilyen a természeted.

- Le van szarva. Nem érdekel az egész, nem fogom tönkretenni a hangulatomat folyton azzal, hogy sopánkodok. Nem is érdekel. Tudod, hogy Ancsi letette a cigit?

- Tényleg? Hogy sikerült neki? – kerekedett el a Kira szeme. – Vagy négyszer nekifutott…

- Na. Negyedszerre összejött neki. A pasija miatt. Majd akarnak gyereket is, meg rendes kis életet, olyan normálist. Jó, mi?

- Az. Nem hittem volna, hogy Ancsi valakiért lerakja a cigit.

- Én se. Változunk. Úgy látszik, hogy a kompromisszumkészség is a korral jár. Most nyivákol, mert hízott öt kilót. – nevettem. – Képzeld! Öt kiló miatt nyafog. Nekünk hány kilót kéne ledobnunk?

- Együtt, Marcsikám, vagy külön-külön?

- Együtt. Mit tippelsz?

- Ötvenet? – vihogott fel Kira. – És még akkor is messze az anorexia!

- Jah! Kábé. – mondtam vigyorogva.

Éppen megelőztünk egy autót, oldalra lestem és még a vigyori képemmel átnéztem a sofőrre. Ő is rám nézett abban a pillanatban…

***
A srác mosolygott. Én mondjuk nem rá vigyorogtam, hanem ugye a Kirával folytatott diskurzus okán, de nem esett rosszul a mosolya.

- Nézd csak! – bökdöstem meg Kirát. – Milyen helyes kis kopasz pasi!

Kira odasandított, aztán egyetértően bólogatott.

- Helyes, helyes. És kopasz is!

- Most mi van? Tudod, hogy bejönnek nekem a kopaszok…

- Aha! A jó kis biztonsági őr típusúak, mi? Nehéz izomzat, enyhén macis… - nevetett Kira vidáman.

- Na és? Neked meg a nagyorrúak tetszenek! Azt hiszed, hogy az jobb?

- Jooooobb! Hidd el Kisanyám, jobb! – heherészett. – Nagy orr, nagy láb…

- Figyeled? – tértem vissza a sráchoz. – Nem lassít. Leseget át.

- Biztos tetszel neki!

- Ja persze! – mondtam, de éreztem, hogy Kirának igaza lehet, mert a csávó úgy lesett, hogy attól féltem, lemegy az útról.

Aztán belehúzott, és elénk sorolt, majd benyomta a vészvillogót, és lelassított. Nem állt ki előlünk, ott poroszkált hatvannal, mi meg összenéztünk Kirával:

- Ez játszik. – mondta. – Akarsz játszani vele?

- Nem is tudom… - kezdtem, de addigra Kira visszaváltott harmadikba, odalépett a gáznak, és kivágott a fiú kocsija mögül. Kielőzte, aztán beállt elé, és lelassított hatvanra.

- Na most mit lépsz Apafej? – vigyorgott Kira, én meg élveztem a dolgot.

A srác meg akarta ismételni az előbbi manővert, de Kira nem hagyta. Amikor a fiú gyorsított, mi is gyorsítottunk, nem engedtük magunk elé. Aztán Kira belehúzott, és elkezdődött az üldözéses autóverseny. Kira tényleg jól vezet. Nem volt okom félni, mégis egy zabszem nem fért volna a fenekembe, az biztos. A srác üldözött bennünket, kielőzött, aztán mi üldöztük. Mellettünk a táj őrült sebességgel futott, én élveztem a játékot, de féltem is, szóval ambivalens érzésekkel ücsörögtem Kira mellett. Azt hittem, hogy nem fogja észrevenni, amikor feltűnés nélkül bekapcsoltam a biztonsági övemet, de egyből lecsapott:

- Mi van Banyek! Be vagy tojva? Abbahagyjuk?

- Hát… nem bánnám, ez már egy kicsit sok nekem… bár a fickó cuki…

- Na figyelj! Mindjárt megoldom a dolgot! Bízd ide!

Kira újra megelőzte a fiút, és addig tartotta is az előnyünket, amíg egy pihenőhely nem következett. Előtte benyomta a vészvillogót, utána az indexet, és lehajtott az autópályáról. Szeme a tükröt fürkészte, én meg teljes testtel hátra fordultam az ülésemen, és lestem a reakciót. Amikor azt láttam, hogy a pasi kocsija követ bennünket, felkacagtam.

- Látod? Most mit csinálunk? – nevetgéltem jókedvűen.

- Honnan tudjam? Majd lesz valahogy! – nevetett Kira is. Beparkolt az egyik helyre, kevesen voltak a pihenőben, volt hely bőven. A pasas mellénk parkolt, leállította a kocsiját, és kiszállt. Mi ugyanezt tettük.

- De most mi lesz?

- Ne parázz már! Majd lesz valami! – Kirának nem voltak gondjai az ismerkedéssel.

Hatalmas dumája volt, és félelmetes humora. Minden pasit lebeszélt a lábáról, imádták, hogy szellemes, és értelmes, fel sem tűnt senkinek, hogy nem egy Claudia Schiffer. Bár ez rossz példa, mert ő egyáltalán nem az a típus, akit irigyelnék. Olyan nagy, langaléta, tenyeres-talpas német csaj, akkor már inkább Evangelista, ő különleges. Na mindegy, szóval Kira mellett nem féltem, hogy kínos csend áll be, ha egyáltalán társalgásra kerül a sor. Odapillantottam a fiúra, aki mosolyogva tartott felénk. Tetszett. Nagyon is. Jó magas volt, sportosan elegáns öltözéke jól állt arányos testén, és valóban kopaszodott. Nem vészesen, de pont annyira, hogy ne legyen macsómen. Tudvalevő, hogy iszonyú nagy a különbség a borotvált fejű, kigyúrt, gengszterkinézetű álvagányok, és a normálisan, intellektuálisan hátracsúszó homlok okán egy milliméteresre levágott hajú férfiak között. Az előbbiek többnyire nem a szócsaták rémei, inkább a szoláriumok, és a gyurmázós fittnesz klubok gyakori látogatói, avagy csak alapból keményebbé, félelmetesebbé akarják tenni a fizimiskájukat a simára borotvált burával. Mert valljuk be, hogy egy ilyen típusú műmájer – ha épp nem az esetünk, mert olyan is van, akinek az ilyen férfiemberek tetszenek – az emberből inkább tartózkodást, riadtságot vált ki, nem azt a kissé anyáskodó, simogató érzést, amit meghatottan akkor tapasztalunk, amikor egy szemüveges, vagy kopaszodó ürge a szemünk fénye. Mondjuk belőlem sok mindent kivált például Zinadine Zidane, de az anyaiak nincsenek közöttük, pedig ő is furán kopaszodott meg, ugye. De még mennyire! Nagyon furán. Persze vannak kivételek.

Mosolyogva álltunk szemben a fiúval, aki azonnal nyújtotta a kezét, először Kira felé, majd felém is, és bemutatkozott.

- Sascha vagyok. Remélem, hogy elfogadtok egy kávét, végül is ti győztetek!

Németül beszélt, ez nem volt meglepő, első blikkre kiszúrtuk, hogy német rendszámos az autója. Mi természetesen elfogadtuk a meghívást, miért is ne tettük volna? Először is, ha valamivel megkínálnak, fogadd el, pláne, ha nem várnak cserébe ellenszolgáltatást. Ha nem sikerül a beszélgetés, még mindig nincs semmi, hisz a csávó nem magyar, úgy eltűnik a balfenéken, hogy soha többé nem futunk vele össze.
Sascha előrement, mi, mint a verebek utána, a háta mögött cinkos pillantásokat váltottunk, olyan tipikus női összenézés volt, ami azt jelentette:

- Nem rossz, nem rossz.

Kira felemelte az állát, ami jelezte felém a kérdést:

- Kell?

Én meghúztam a vállamat vigyorogva, jelentése:

- Majd kiderül.

Így társalogtunk meghívónk háta mögött, közben stíröltem a fenekét, mert egy férfi esetében nagyon is fontos, hogy a feneke kerek, és gumilabdaszerű legyen, nem szeretem a fartalan, vagy pláne a nagyseggű pasikat. Van egy jó kis köztes állapot, ami némi izmot feltételez, és melyet a nők iszonyatos munkával próbálnak elérni, egyesek a kisujjukat odaadnák érte. A pasik jó része ilyennel születik, és ez csak olyan hatvan, hatvanöt éves korukban löttyed meg. Mi viszont küzdünk, küzdünk, mégis hájas, nagy, vagy éppen lapos, vagy kicsi, de lógós, vagy körte, vagy alapból lötyi a popsink, néhány kivételtől eltekintve. Régen találkoztam olyan nővel, aki elégedett volt a fenekével, ez valahogy az örök kínlódás tárgya lett. Addig persze, amíg a nők abroncsos szoknyát hordtak, és fűzték magukat nem volt gond a farmérettel, vagy formával, a narancsbőrrel, manapság viszont, amikor már ruha is alig takarja a testünket, minden részünk tökéletesen kiviláglik, nem árulhat senki zsákba macskát. Ma már nem elég egy bájos pofika, pihegő kebel, és amíg Kate Moss, és a tizenhat éves tinisztárok a szépség ideáljai, addig szerencsétlenkedni fog minden nyomorultul átlag, vagy attól súlyosabb, vagy amorfabb alkattal megáldott nőszemély. Már persze az, aki törődik vele. De hogy ne törődne vele az ember, amikor a fehér szűk nacin átüt a cellulitisz, a top pedig nem takarja a háromszoros hurkát a hason!

Saschának jó feneke volt. Viszonylag. Ez, és a magassága, kellemes arca szinte önmagában elég lett volna ahhoz, hogy szívesen ismerkedjek vele, hisz eddig még nem mondtam, de rám többnyire az alacsony férfiak ragadnak, nekem viszont a magas pasi a zsánerem. Na nem a colos, mert amellett hülyén néznék ki a százhatvan centimmel, hanem az a pont jó magasságú, hogy pipiskednem kelljen, ha meg akarom csókolni a száját. Az ilyeneknek általában nem jövök be. Itt egy kivétel végre, a kérdés csak az volt, hogy én tetszem-e neki, vagy Kira, vagy mindkettőnk, vagy egyikünk sem?

***
Újra egy szupermarketben találtuk magunkat, jó szokásuk ez az osztrák sógoroknak, hogy így oldják meg a pihenőhelyek vendéglátóipari egységeit. Az ember bevásárol a marketben, aztán a jól végzett pénzköltés után beül egy kávéra tovább költekezni. Vagy amíg anyu molyol a csecsebecsékkel, addig apu olvasgat egy üdítő mellett. Jó ez, na. Ki van találva rendesen. Megvette nekünk Sascha a kávét, aztán letelepedtünk az egyik kerek, fémből gyártott, álretró presszóasztalhoz, a farcsíkosító rácsos fémszékekre, s Kira azonnal beindította a társalgást.

- Jó kis hajsza volt, igaz?

- Jaja. – mondta Sascha, és mosolyogva belekortyolt a kávéjába. A csésze fölött engem szemlélt, én meg zavarba jöttem csík szeme tüzes pillantásától.

Mit csillogtatja ez rám a szemét? Mit akarhat? Egy gyors menetet? Vagy mit? Így morfondírozgattam, miközben azért aktívan részt vettem a társalgásban, mert bármennyire is irultam-pirultam, a kapcsolat kialakulásának esélytelensége megoldotta a nyelvemet. Azt gondoltam, hogy úgysem lehet közöttünk semmi, kb. ezer kilométerre lakunk egymástól, az azért sok.

- És? Mivel foglalkozol? – tettem fel a tök snassz kérdést, pedig magamban már ezerszer elhatároztam, hogy ha férfi kerül a kezem ügyébe, olyan intellektuális témákat fogok felvetni, mint az irodalom, vagy tudomány, globális felmelegedés, vagy globalizáció, amivel csupán annyi a probléma, hogy magam sem értek e tárgyakhoz, így nem nagyon van mit kérdeznem róluk, esetleg bajba kerülök, ha válaszol a delikvens, ne adj’ Isten visszakérdez.

Aztán azt is kigondoltam már régebben, hogy izgalmas dolgokat célzok meg, például ilyesmit: - Mi a véleményed a lélekvándorlásról? Vagy: - Mit gondolsz, létezik Földön kívüli intelligencia? Ehelyett megkérdeztem, hogy mit dolgozik, mint aki le akarja csekkolni, hogy eleget keres-e egy asszony eltartásához. Rajta nem látszott, hogy zavarná az érdeklődésem, elmesélte, hogy egy valamilyen gépeket gyártó cég utazó munkatársa, mindenhová ő megy Európában, ahol be kell tanítani a bizonyos gép kezelését, vagy ahol meghibásodás történik. Elővett két névjegykártyát, és elénk tolta. Hű de izgi. Mi okosan bólogattunk, aztán egy idióta kijelentéssel megkoronáztam az előző kérdést:

- Nahát! Akkor neked nincs is magánéleted!

Sascha megrázta a fejét.

- Hát nem nagyon. Még a szüleimet is kéthavonta látom, pedig egy városban lakunk.

- Aha! – nyugtáztam, és tulajdonképpen ebből a mondatból azt vágtam le, hogy nincs barátnője, felesége, egyebe, aki otthon sírja tele a párnáját, amíg ő idegen országokban sztárdaflörtöl vadidegen nőkkel.

Kira ekkor felállt, és jelentőségteljesen rám nézett.

- Elmegyek a mosdóba. – mondta – Marcsikám! Adj már légy szíves Saschának egy névjegyet, én sajnos az enyémet otthon felejtettem.

Tudtam, hogy nem felejtette otthon. Azt akarta, hogy az én számom legyen meg a fiúnak. Csak azt nem tudtam, hogy minek? Semmi értelme az egész ügynek. Ennek a kávénak sincs értelme, annak sem lenne, ha felhívna. Ezer kilométer baromi sok, de azért előhúztam egy névjegyet, és ráírtam a mobilszámomat. Ha már ő adott, bunkóság lenne, ha én nem adnék. Kira kivonult a klóba, Sascha érdeklődött az én munkámról, arról, hogy mit csinálok, amikor nem dolgozom, én meg szépen elsoroltam neki mindent, kivéve persze, hogy a Netes társkeresőkben nyomulok. Azt azért nem reklámoztam, ki tudja, hogy áll hozzá? Sok ember tartja szánalmasnak a párkeresésnek ezt a formáját, aztán amikor egyedül maradnak, és lehetőségük nyílik, ők is rákattannak ugyanúgy, mint én.

Az ember társas lény, nem szeret egyedül élni, kivételt képeznek ez alól persze a remetetípusú magányos farkasok, és a bolondok. Jó dolog, ha olykor békén hagynak bennünket, kell a szabadság, és kell a nyugalom is, de egy idő után mindenki társra vágyik, valaki olyanra, akire számíthat, akire elpazarolhatja az összes felgyülemlett érzését, szeretetét. Mert azt oda kell adni valakinek, az ki akar jönni, és ha bennragad az fáj, kínoz, és magányossá tesz. Kell valaki, akinek adhatunk, biztos, hogy mindenki képes rá, csak megfelelő befogadó oldal kell hozzá. Tudom, hogy ott van a pofára esés veszélye is - zakóztam eleget - hisz lehet, hogy az, akinek odaadjuk azt a bizonyos érzelemhalmazt, az nem akarja nekünk odaadni a sajátját, akkor meg szenvedünk, mint a ló, mert a viszonzatlan szerelem sokkal kegyetlenebb, mint a semmilyen szerelem. Ez is szar, az is szar. Érzelmek nélkül talán mégis szarabb. Ez is kockáztatás kérdése, folyton kockáztatunk, ledobjuk a páncélt, és felfedjük mellkasunk, ide szúrj!, aztán összecsuklunk, amikor tényleg belénk döfnek. De mi van, ha nem? Mi van, ha a másik ugyanazt akarja, amit mi? Mi van, ha meg sem próbáljuk? Ha annyira félünk attól a rohadék szúrástól, hogy inkább sündisznó pozitúrába gömbölyödve éljük le az életünket rohadt sekélyesen, inger és érzelemszegényen, és a halálos ágyunkon azt mondhatjuk, hogy nekünk nem fájt semmi, bennünket nem bántottak, de nem is szerettek. Hát engem inkább rúgjanak, tiporjanak, de megélem az életem, hogy legyen mire emlékeznem nyolcvan évesen, mert egyszer megnyerem a tutit, az biztos, csak meg kell találni a hozzá vezető utat. Azt meg múmiába bugyoláltan, szemellenzővel, ijedten kuporogva nem lehet…

Amikor Kira visszajött, mi, Saschával már felálltunk az asztaltól. Neki is mennie kellett, és nekünk is. Elbúcsúztunk, megköszöntük a kávét, kifejeztük örömünket a találkozás felett, én pedig bátran, tőlem abszolút szokatlan módon teljes fogsoromat kivillantva rávigyorogtam a szomorúan ácsorgó Saschára, és még kacsintottam is hozzá. Kira úgy nézett rám, mint egy ufóra, ilyet még nem látott tőlem. Rá is vigyorogtam egy nagyot, aztán kilibegtem a marketből.

Egészen hazáig iszonyú jó kedvem volt. Tudtam, hogy tetszettem a srácnak, tudtam, hogy ha a körülmények nem ilyen mostohák, meg is szerezhettem volna. Teljes mértékig tudatában voltam nőiségem totális erejének, és biztos voltam benne, hogy Saschát is lenyűgözte a belőlem áradó valami, amit nem tudok pontosan megnevezni, mert nem kisugárzás, inkább vonzerő, de az meg nagyképűen hangzik. Mégis valami olyasmi, mert amikor vele beszélgettem éreztem, hogy mágnesként vonzom, rám tapad a tekintete, rám csatlakozott. Természetesen el kellett válnunk, semmi nem történt, csak egy pillantás, egy hunyorítás, egy mosoly, de a mellkasom megtelt friss erővel, érzelemmel, új hittel önmagamban, és egy sokkal szerencsésebb jövőben. Micsoda hülyeség. Nem? Egy ilyen kis flörttől kivirultam, mint nyáron a napraforgó, és pörögtem még másnap is. Milyen apróság elég a boldogsághoz…!

***

Sascha másnap felhívott, és aztán egyre sűrűbben. Kiaknáztuk a huszonegyedik század összes kommunikációs lehetőségét, és cseteltünk, webkamerát vettünk, sms-eztünk, telefonáltunk, míg szépen, lassan, teljesen észrevétlenül a kapcsolatunk túlnőtte a barátság kereteit, éreztük, hogy hiányzik a másik közelsége, és szerettük volna megérinteni egymást. Már nem telt el nap anélkül, hogy ne beszéltünk volna, totálisan belebonyolódtunk a virtuális szerelmünkbe, ami nekem persze folyamatos parát jelentett, visszagondolva a Zoli féle kellemetlen élményemre.
Egyik pillanatról a másikra felhagytam a társkereső oldalak mély tanulmányozásával, már alig-alig pillantottam rá a leveleimre, nem érdekelt, hogy milyen pasik írogattak nekem, nem érdekelt semmi, csak vártam, hogy Sascha jelentkezzen. És ő jelentkezett. Még a szakdolgozatomat is ő lektorálta, amit németül kellett megírnom. Eltelt így egy év. Egyik nap Sascha bejelentette, hogy Magyarországra jön üzleti ügyben, és boldog lenne, ha találkozhatnánk. Én örömmel beleegyeztem, de természetesen összecsináltam magamat ijedtemben, ha arra gondoltam, hogy esetleg ez a találkozás tönkreteheti eddigi felhőtlen távszerelmünket. Olyan jól működött. Olyan olajozottan mentek a dolgok. Most meg itt volt a lehetőség, hogy valóban történjen valami, én meg aggódva kapkodtam a fejemet. Mi lesz, ha már nem is tetszem neki? Ha nem ilyennek emlékszik rám? Azóta biztosan híztam vagy két kilót. Ez persze a webkamerán keresztül nem látszik, úgy ülök mindig, hogy csak az arcom legyen képben. És mi van, ha nekem nem tetszik? Ha élőben nem tudunk miről beszélgetni? Ha kínos csendek állnak be? Ha megint dugót nyelek, és nem tudok megszólalni?
Kétségeim ellenére hatalmas készülődésbe fogtam.
Három napra érkezett, és Sopronban szállt meg, nekem is ott foglal szállást. Természetesen külön szobában.
Amint találkoztunk tudtam, hogy nincs itt semmi gond. Ugyanúgy folyt belőlünk a szó, mint telefonon, boldogan nézegettük egymást, végre élőben szemlélhettük a másikat.
Nagyon jól nézett ki. Nagyon-nagyon elégedett voltam mindennel, kivéve saját magamat. Megfogadtam, hogy nem fekszem le vele az első estén. Hát végül is nem feküdtem le vele, csak együtt aludtunk, de másnap reggel akkora szexpartit rendeztünk édes kettesben, hogy ihaj-csuhaj! És nem pattant le. Romantikusan eltöltöttük a három napot, és utána is minden nap hívott. Hoppá! Ennek a pasinak bejövök!
Aztán eltervezte, hogy meg kell ismernie Budapestet, így arra az elhatározásra jutott, hogy nálam tölt tíz napot. Kellek neki!
Ma érkezett. Most együtt leszünk tíz napig, és kiderül, hogy kibírjuk-e egymást…
Jó lenne, ha kibírnánk. Kezdek csúnyán beleesni abba az édes, kopasz fejébe, meg mindenébe, úgy, ahogy van…