Már nagyon untam a kocsikázást. Órák óta szinte nem is szóltunk egymáshoz, nem volt mit mondanunk, mindent kitárgyaltunk, meg különben is dög fáradtak voltunk. Kira profin vezet, úgyhogy az utat sem kellett figyelnem, nézelődhettem, vagy amit akartam, bár egy kocsiban sok mindent nem lehet csinálni. Úgy éreztem, hogy a lábaim elkocsonyásodtak, és soha többé nem tudok majd rájuk állni, ha egyszer mégis hazaérünk. Stuttgartból jöttünk, ahol szerencsénk volt három napig hallgatni német anyacégünk igazgatójának és személyzetisének semmitmondó fejtágítását, mely részünkről többnyire elnyomott ásításokba torkollott. Minden nap azt vártuk, hogy mikor szabadulhatunk ki a büdös városba shoppingolni, ahol tök ugyanazokat a ruhákat lehetett kapni, mint Pesten, csak ezeket mégis trendibbnek láttuk, hisz nyugaton minden sokkal jobb. Ez a szemlélet belefészkelte magát a magyar agyakba, és kiirtása komoly időt és agykontrollt vesz még igénybe a jövőben. Stuttgart amúgy szép város lenne, illetve az is, de sajnos könnyfakasztóan szmogos. Ki hinné! Először azt hittem, hogy Pest után olyan tiszta a német levegő, hogy még a könnyem is kicsordul, aztán kiderült, hogy azért sírok, mert sikerült Európa leglégszennyezettebb városát kifognom a munkahelyem központjául. Rengeteg euróval érkeztünk a tréningre, tudtuk, hogy mindnek lesz helye. Ha nem türkiz blúzzá, vagy halványzöld mokaszinná, akkor táskává, vagy szoknyává, esetleg egy újabb tuti fekete nacivá változik, eredeti formájával mit sem törődve.

Ruhák, ruhák. Na igen. Ezek nem azért fontosak, mert magunknak akarunk tetszeni, vagy nőtársainknak, bármit terjesszenek is magukról az öntudatos nők. Sajnos azért kell egyre több gönc, hogy elbűvöljük a férfinemet, elbűvöljük azt a férfit, akit kiszemelünk. Ez nem csak ránk, egyedülállókra, divatosan szólva szinglikre vonatkozik, hanem a pasassal rendelkezőkre is, persze csak azokra, akik még tetszeni akarnak a megszerzettnek. Mert ugye mindenki ismer olyan slampi Mancikat, akikről még a legnagyobb jóindulattal sem tudjuk elképzelni, hogy egy férfi akár bottal is megpiszkálja. Bizony, bizony. Sok esetben ezek mind férjes asszonyok, akik biztosak a státuszukban, száz százalékig hiszik, hogy igába sanyarított férjük nem hagyja el őket még akkor sem, ha már százötven kilósak, és a szőrt be lehet fonni a lábukon. És mit ad isten? Tényleg bejön nekik. Az ilyeneket a férfiak nem hagyják el. Hogy miért? Talán mert biztonságosak. Mert megszokottak, és mert tudnak uralkodni. Ők tudnak valamit, amit mi, egyedülálló, férjre, és gyerekre vágyó szánalmas nyomorultak nem. De mi az a valami? Miért marad meg egy férfi a ronda, ápolatlan, sok esetben közönséges felesége mellett, ahelyett, hogy válogatna a csinosabbnál csinosabb szingli nőcik között, akik már lassan többen vannak, mint a házasok? Hát fogalmam sincs, de ez a kérdés gyakran megfordul a fejemben, amikor az utcán meglátok egy viszonylag jó pasit, egy minden bájt, és szépséget nélkülöző nővel az oldalán. Mit tudhat ez a nő, hogy neki van, ( pedig hogy néz ki?), nekem meg nincs, pedig sokkal (SOKKAL) jobban nézek ki.

Azt hallottam az egyik nem túl eszes férfi ismerősömtől, hogy a férfiak nem szeretik az öntudatos, önmagukat kiválóan eltartó, sőt elszórakoztató nőket, mert azok túl sokat várnak, a férfiak pedig berezelnek ettől az elvárás-halmaztól. Szóval a pasik betojnak a rájuk nehezedő bizonyítási kényszertől, ezért inkább meg sem próbálkoznak az ilyen nőcik felcsípésével, nehogy sérüljön az egójuk. Mert egójuk, az van. És nem szeretik, ha egy elutasítás, akár finom, akár durva, porba tiporja azt. Megértem. De nem jobb volna nekik egy olyan nővel élni, aki ad magára, aki értelmes, akivel másról is lehet beszélgetni, nemcsak a gyerekről, meg a konyhapénzről? Ez a téma még felderítésre vár, és addig nem halok meg, amíg meg nem tudom, hogy miért olyan beszariak a pasik, ha egy nő összefüggő mondatokban képes beszélni?

Hátrafordultam a hátsó üléshez, és elvettem a piros mintás reklámszatyrot, ami bevásárlásunk egyik eredményeképpen ücsörgött hátul. Kinyitottam, és mosolyra húzódott a szám. Ránéztem Kirára, ő is mosolygott. Nyilván jó a perifériás látása, mert egyébként az utat nézte, mégis látta, mit tevékenykedek mellette. Kiemeltem a csomagolásból egy gyönyörű, hihetetlenül almazöld, kristályokkal megbolondított papucsot, és önfeledten csodáltam. Na ezért érdemes élni, ez az, amiért dolgozik az ember, hogy aztán ilyen fantasztikus dolgot húzhasson a lábára, és a férfiak döbbenten, ájultan lessék, micsoda összhang van a lábbeli és viselője ragyogása között. Legalábbis szeretném ezt hinni, de sajnos ők ezt nem tudják értékelni igazán. Nekik a cipő, az csak cipő. Hiába magyaráztam az exemnek, hogy iszonyú különbségek vannak a piacos műbőr tűsarkú és a finom, puha, valódi bőr olasz tűsarkú között, ő azt mondta, hogy a műbőrön sem látszik, hogy gagyi, és szó se róla, jóval olcsóbb is. Nagyjából a tizedéért lehet megvenni, de én nem engedek, kizárólag valódi bőrcipőt hordok, adjon már magára az ember, ha megteheti, nem?

- Nem rossz, mi? – néztem Kirára, aki szintén áhítattal szemlélte a szerzeményemet.

- Tényleg pöpec. – mondta. – Bár az ára húzós volt. Maradt valami pénzed, Marcsikám?

- Nem. De nem azért kínoztattam magam három napig, hogy ne költsem el a fizetésem bizonyos hányadát. Nem? Amúgy még egy kávéra futná, ha megállnánk valahol… - pendítettem meg.

Már Ausztria sztrádáját faltuk a Kira kocsijával, és nekem kezdett erősen koffein hiányom lenni.

- Megállhatunk. Tudok egy jó kis pihenőhelyet úgy húsz kilométerre. Majd ott. Jól van?

Kira úgy ismerte már ezt az utat, mint a tenyerét, szinte minden hónapban megtette oda-vissza. Én még új vagyok, most alkalmaztak a cégnél, Kira ajánlott be. Régebben együtt dolgoztunk egy másik vállalatnál, és ismeri a képességeimet. Felajánlotta, hogy legyek a magyarországi leányvállalat irodavezetője, ami magasabb fizetéssel, több kihívással, és persze több utazással kecsegtetett. Úgyis baromira untam már az addigi munkámat, a kisujjamból ráztam, a főnöknőm egy ötvenes begyepesedett, bogaras nő volt, aki nem szexelt már legalább tíz éve, úgyhogy a viselkedése ettől fogva elképzelhető. Engem speciel valamiért szeretett, de a rajongásunk nem volt kölcsönös, én zsigerből utáltam, mégis a főnököm volt. Nem? Az emberbe be van kódolva, hogy a főnök, az rossz, azt nem szeretjük. Még jó, hogy Kira elvileg nem a főnököm, mert a végén őt is utálnom kellene.

- Persze. Addig a pisiléssel is várhatok. – bólintottam, aztán előhúztam egy másik neylonzsákot a hátsó ülésről, és sejtelmes arccal bontottam ki a következő, átkozottul drága kincsemet.

Felragyogott az arcom, amikor a kezembe simult a türkizkék anyag. Erre a blúzra vágytam egész életemben, erre a fazonra, erre a színre. Nem érdekelt, hogy majdnem száz euró volt. Pont ott takarta a pocakomat, ahol kellett, épp úgy simult a fenekemre, hogy az előnyös legyen, a melleim pedig remekbeszabott dekoltázsból kandikálhattak a világra.

- Ez se gyenge, nem igaz? – vigyorogtam Kirára.

- Ja. De Marcsi! Én tényleg aggódok, hogy minden pénzedet elverted göncökre. Adjak kölcsön?

- Nem kell. Van még otthon, meg egy hét múlva úgyis lesz fizu. Addig tudod, hogy elvagyok a vésztartalékomon.

- A krumplin, meg a tésztán?

- Na és? Az ember ott spórol, ahol tud!

- És ezt pont te mondod? Kacag a májam. Hülye vagy, Marcsi? Krumplistésztát akarsz enni egy hétig?

- Mi van abban? Vagy semmit! Úgyis fogynom kéne már. – Kezdett idegesíteni, hogy Kira mindent jobban tud.

- Különben is. Amiket most vettem, azokra szükségem volt, és kész. – vágtam durcás képet. Utálom, ha felhívják a figyelmemet a hibáimra.

- Oké, oké! Nehogy már beledumáljak! A te pénzed, én csak arra próbáltam célozni, hogy megmentenélek az egyoldalú táplálkozás hátrányos következményeitől, mint például…a szorulás, meg ilyenek.

- Jól van, na! Majd szólok, ha már nincs mit ennem, vagy hashajtóra kell pénz. Oké?

Kira csak bólintott.
***

Egyébként igaza volt, szinte biztosra vehette, hogy legkésőbb két nap múlva kölcsönkérek. Ha nem tőle, akkor Ancsitól, vagy Anyámtól de kölcsön fogok kérni. Két okból. Ugyan a krumpli - amit anyáméktól hozok vidékről, ha a jósorsom összehoz valakivel, aki kocsival megy arra – és a tészta kitart, paprika, meg só is mindig van otthon, és ezzel el is lennék, de mi lesz a bulizással? Egyedülállóként nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjak akár csak egyetlen hétvégét is a vadászaidény kellős közepén. Már öt éve nem volt egy normális kapcsolatom, ezen ideje változtatni, bár nem tudom, hogy teljes mértékben rajtam múlik-e. Az elmúlt idők béna próbálkozásai a pártalálás terén eléggé lelomboztak. Különben ha visszagondolok, engem egész életemben kihasználtak a pasik, már az első is csak azért akart velem járni, mert nem akadt neki jobb.

Még a gimiben megpróbált becserkészni, de már akkor sem tetszett, később pedig még annyira sem. Nagyon kövér fiú volt, és bár mindenki mondta, hogy borzasztó rendes, meg vicces is, ez egy tizenhét éves lánynak édes kevés. Na ja. Sajnos nekem is súlyproblémáim vannak, emiatt különösen fontos, hogy odafigyeljek arra, hogy mi áll jól, és mi nem. Már kamasz koromban tisztáztam magammal, hogy melltartó nélkül nem mehetek az utcára, és ehhez tartom is magamat. Manapság már sokszorosan, azóta sajnos a gravitáció súlyos rombolást végzett a melleimen. Szóval túlsúlyos kamaszlány lévén nem igen válogathattam az udvarlók között, kizárólag a nagyon dagadt Pista akart tőlem valamit, de ő meg nekem nem kellett. Valahogy akkor még nem tudtam értékelni azt a rendkívül szép lelkét.

Aztán azért kipendültem egy kicsit, formásabb lettem, és tizennyolc évesen felbukkant az életemben Levi, akit megajándékoztam az ártatlanságommal, mert ő tényleg vicces volt, és nem mellékesen fantasztikus kék szemekkel rendelkezett. Azt képzeltem, hogy ez az igaz szerelem. Részemről az is volt, Levi azonban lelépett, amint megkapta legféltettebb kincsemet. Bánatomban Németországba rohantam bébicsősznek, ahol rövidesen megismerkedtem Rudival, egy olasz apa, és egy német anya amerikai születésű fiával, aki sok mindent szeretett csinálni, de a munka nem tartozott ezen időtöltések közé. Kedvenc szórakozása a játékgépezés volt, amit gyakran én finanszíroztam a bébicsőszi apanázsomból. Ő persze sosem adta meg a kölcsönöket, de az ősrégi Porsche-ját azért tudta tankolni. Három dolgot hallottam tőle gyakran:
1. én egy hülye magyar vagyok, és az balkán.
2. kövér vagyok, fogyjak le.
3. adjak kölcsön ötven márkát.

Hogy miért voltam vele? Mert baromira féltem a magánytól. Ott voltam Németországban egyedül, az itthoni viszonylatokhoz képest remekül kerestem, de a barátaim messze voltak. Rudi ugyan kétes biztonságot nyújtott, de mégis valamiféle biztonságot jelentett nekem. Azonkívül elbűvölő tudott lenni, ha akart, ráadásul kedveltem a szüleit is.

Az igazi ok? Valami iszonyat, hogy milyen nehéz volt Németországban pasizni. A német férfiak olyanok, mintha savó folyna az ereikben, nem vér. Összeismerkedtem egy magyar nőcivel, aki oda ment férjhez, és meglehetősen jó körülmények között éltek a férjével, és a két gyerekükkel. A nő, Szilvi, keményen unta már vaskalapos, sótlan férjét, és egyszer-egyszer stikában kiruccantunk együtt az éjszakába. De minek? A német diszkóban mindenki táncolt mindenkivel, de egy darab férfi, nem sok, annyi sem szólított meg bennünket, pedig jobban néztünk ki, mint a német nők legtöbbje. Még túlsúlyosan is. Ha meg véletlenül összeütköztem egy pasival, és véletlenül beszélgetni kezdtünk, az úgy futott, mint a mérgezett egér, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, ráadásul bébicsősz. Nos, mindenkinek vannak előítéletei, a németeknek mi csak balkáni szolganép voltunk a kilencvenes évek elején. Mondjuk nem sokat változott a helyzet.

Hét évig nyúztuk egymást Rudival. Be kell vallanom, hogy azért szerettem, különben nem lettem volna vele ilyen sokáig. Minden ismerősöm, akinek meséltem a kapcsolatunkról azt mondta, hogy hülye vagyok, minek hagyom, hogy így bánjon velem? Én meg rájöttem, hogy olyan durván sárba tiporta az önbizalmamat, hogy azt hittem, nekem már nem is akadhat jobb. Közben azért volt egy-két kiugrási kísérletem, de hamar rájöttem, hogy szép lehetek ebben az országban, de sikeres nem. Sem szakmai, sem szerelmi téren. Először is megpróbáltam tanulni, fel is vettek a fogtechnikusképző iskolába, de a német állam nem adott nekem tartózkodási engedélyt. Puff. Ez eléggé elkeserített, mert az egyetlen lehetőségem a gyerekvigyázás mellett a takarítás volt feketén, az meg nem igazán feküdt nekem. Vagy férjhez kellett volna mennem. Rudi elvett volna, de nem akartam hozzámenni, szerintem érthető, hogy miért. Aztán megismerkedtem Hansszal. Ő erdészként tevékenykedett, és az egyik családnak - ahol csőszködtem - rokona volt. Megtetszettem neki, és vérmérsékletéhez képest vadul udvarolni kezdett nekem. Én pedig, természetemből fakadón vettem a kezdeményezését. Nem tudok nemet mondani. Ez nagy hibám, de nem megy. Ha valaki kedves hozzám, olyan vagyok, mint egy pulikutya, hálásan reagálok, és elfogadom a szeretetét. Ja, hogy én viszont nem adok? Az csak azért van, mert eddig mindig olyan ember akart engem szeretni, aki nekem nem volt az esetem. Nem működött a kémia. Azért az udvarlást elfogadom, az mindig jól jön, az mindig jól esik.

Hát Hans büdös volt, valami baja lehetett, mert szörnyű szagot árasztott. Egyszer megpróbáltam vele csókolózni, de olyan rosszul lettem, hogy gyorsan el kellett tőle búcsúznom. Sokszor agyaltam azon is, hogy a szaga ellenére mégis hozzá kéne mennem, mert ő legalább rendes, meg például a rokongyerekeknek is fa építőkockát visz ajándékba, meg almát, nem műanyag gyilkológépeket, és cukordús édességeket. Ő tudta, hogy mi kell egy gyereknek ahhoz, hogy épségben nőjön fel, és megtalálja az értéket ebben a plasztikvilágban is, amiben élünk. Aztán később láttam, hogy a kölykök egyszer sem vették elő a fa építőkockát, viszont agyonjátszották a szüleiktől kapott legót, meg Barbi babát. Hát ilyenek a gyerekek. Hans például nem nézett tévét. Azt mondta, hogy csupa szemét, amit abban adnak, és teletömik az emberek fejét baromságokkal, és káros tevékenységekre, és egészségtelen étkezésre csábítják a népet. Sokkal üdvösebb járni az erdőt, és olvasgatni esténként. Én egyetértettem vele, ugyanakkor képtelen voltam szabadulni a sorozataimtól, meg a jó kis vetélkedőktől, amelyeket a nem apró csatornaválaszték kínált. Ami a leginkább Hans mellett szólt az, hogy gyönyörűnek tartott. Szerinte én voltam az ősnő fantasztikus megtestesítője, az igazi asszonyi test, a gömbölyű formák kavalkádja, maga a paradicsom.

Ezzel elérte nálam, hogy elvittem magammal anyámékhoz Magyarországra. Még mindig nem volt köztünk semmi, de aztán lett. Huh. Még mindig bánom. Az orromban érzem azt a szagot, pedig totál részeg voltam. Elvittem országnézni, és egy éjszakát egy Balaton melletti panzióban töltöttünk. Vesztemre. Benyakaltam egy üveg vörösbort, hogy jobban viseljem Hans egyre fárasztóbb társaságát, aztán amikor nekem állt az ajtómban, én nem mondtam nemet. Nem tudtam nemet mondani, még akkor sem. Másnap reggel egy órát töltöttem a WC-n, és azon filóztam, hogy mi lenne, ha egyáltalán nem mennék, ki, vagy egyszerűen lehúznám magamat. Amikor mégis előbújtam azt láttam, hogy Hans zavartalanul nyiszálja a lábkörmeit, és közben néha beletúr az orrába is. Visszaszaladtam a klotyóba, és kihánytam a belemet.

Amint visszaértünk Németorszába megkértem, hogy felejtse el azt az éjszakát, és hogy maradjunk barátok. Ez nálam fontos. Én minden exemmel barátságban váltam el. Bár többnyire engem rúgtak ki, én úgy gondoltam, hogy kultúrált emberek tovább tudnak lépni. Hans nem tudott, vérig sértődött, és írt egy olyan levelet nekem, ami nem volt nagyon kedves. Akkor visszatértem egy időre Rudihoz, épp egy évre, mert újra jött a nyár, én pedig nyaralni indultam Annávall Törökországba. Anna akkor fél éve volt kinn, ő is csőszködött, jól összebarátkoztunk. Rudit is lazábban kezeltem, hisz akkor már volt társaságom. Elutaztunk a mesék birodalmába, és megismerkedtem Anna Németországban dolgozó török pasijának a családjával. Az öccsével például. Ő volt eddigi életem legszebb férfija, kreol bőr, tüzes fekete szem, atlétikus test… leírhatatlanul szép volt, és engem akart. Megkapott. Két hétre én az övé, ő az enyém. Megtanultam az anyjától, hogy hogyan kell elkészíteni a kapros krumplit, ami isteni a sült halhoz. Ez azért fontos, mert az egyik kedvenc eledelem lett, és ahányszor csak itthon megcsináltam magamnak,vagy a barátnőimnek, eszembe jutott az az őrülten izgalmas, csodálatos két hét. Úgy volt, hogy levelezni fogunk. Én leveleztem, ő nem. Aztán egy kicsit kétségbe estem, amikor Ancsi a telefonban megérdeklődte, hogy használtunk-e gumit, mire én válaszoltam, hogy nem.

- Eszednél vagy? Egy keletivel lefekszel gumi nélkül? És az Aids?

- Nem mindegy, hogy török, vagy német? – kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem az Aids és a török nép közötti összefüggést.

Ancsi nem magyarázta meg, csak hümmögött, én meg tökre berezeltem, úgyhogy elrohantam egy vérvizsgálatra. Hat hét pokol után kiderült, hogy tiszta vagyok, mint a ma született bárány, és ezzel a lendülettel vissza is tekertem Rudihoz, a jól beválthoz.

Kira lehúzódott, és behajtott a pihenőhelyre, ahol osztrák szokás szerint frankó szupermarket, és étterem is kínálta magát egyben. Elintéztük folyó ügyeinket, aztán vásároltunk két capuccinot, és leültünk az egyik szabad asztalhoz.

- Te Kira!

- Mi az?

- Miért csak a selejtek ragadnak rám? Tudod, a Rudi, meg a Hans, nem beszélve Attila…

- Hogy miért? – kérdezte, és az állát a tenyerébe támasztotta. Kedvére volt ez a kérdés, szeretett a szerelemről filozofálgatni, meg agykurkászt játszani. – Egyszerűen vonzod a hibás árut, mintha menedéket keresnének nálad az elveszett lelkek. Csupa hibbant, és azt hiszik, hogy Te annyira megértő vagy, hogy a hibbantságukat is megérted.

- Tényleg mindnek volt valami az agyával…- mondtam elgondolkodva.

- Jaja. Mert olyan iszonyú kedves vagy. Nézd meg! Az összes nyomid megvan még valahol a padláson. Még az egyéjszakások is. Nem tudsz nemet mondani…

- De miért nem kellek a jópasiknak? Illetve miért csak egy éjszakára, vagy egy napra?

- Mert hülyék! Nem is ismerek nálad jobb csajt! – vágta rá nem túl meggyőzően, tudtam, hogy nem tud rá mit mondani. Azt, hogy nem vagyok modellalkat? Sok csinos, telt lány talál párt magának, nem kell piszkafának lenni. Kira is súlyos egyéniség, mégis boldogan él a párjával már vagy két éve. Ő is dundi, de jólöltözött, értelmes, ápolt, öntudatos, és van pasija. Valami más baj van. De mi?

- Te hogy találkoztál Gyurival? Hogy fogtad meg? Mivel?

- Fogalmam sincs. Állandóan nevettünk, első perctől tudtuk, hogy valami elkezdődött, nem tudom… Mint a borsó, meg a héja, szinte rögtön…mintha mindig is ismertük volna egymást. Na meg az elektromosság. Csak úgy sistergett a levegő, amikor együtt voltunk. Ennyi. Aztán kialakult…

- Vajon mit rontok el? – kérdeztem inkább magamtól. – Lehet, hogy soha nem leszek olyan romantikusan, viszonzottan szerelmes, mint amit kamaszlány koromban Ancsival elképzeltünk? Lehet, hogy nem mindenki képes a boldogságra? Lehet, hogy ehhez képesség kell? Vagy mi kell?

Felhajtottuk a kávénkat, és kiballagtunk a kocsihoz. Kira indított, és újra ráálltunk az autópálya elfogyni nem akaró aszfaltjára.
***

Ha visszagondolok, Németországban tényleg csupa hibás pasival akadtam össze. Ott volt Jürgen, aki akkor tűnt fel, amikor már Annával együtt béreltünk lakást. Jürgen szintén az egyik „gyerekem” rokona volt, foglalkozását tekintve tűzoltó. Elég helyesnek találtam, és amikor randira hívott, én örömmel elfogadtam. Tetszett, hogy magas, és vállas, ráadásul kifejezetten szórakoztató volt. Viszont az, ahogy a randevúra hívott, nem volt igazán ínyemre. Azt kérte, hogy menjek el hozzá én, de ne féljek, nem akar semmi szexuális bűncselekményt elkövetni ellenem, egyszerűen csak meg akarja mutatni a városrészt, ahol lakik, és kellemesebb ott sétálni, mint a város dzsungás részén, ahol én lakom. Furcsálltam, furcsálltam, de nagyon untam már Rudi újabb bunkóságait, miszerint az én pénzem az ő pénze, az ő pénze is az ő pénze, úgyhogy vállaltam a kockázatot és elbumliztam Jürgenhez. Bevallom, valóban csendes és némileg vidékies volt a városnak az a része, ahol neki volt lakása, és a környék a hárstól illatozott.
Megérkeztem a téglaépítésű, négyemeletes ház elé, és felcsengettem. Ő beengedett, én pedig felcaplattam a negyedikre. Reméltem, hogy kapok egy pohár vizet, vagy valamit, mert vattát köptem a melegtől. Jürgen mackóban nyitott ajtót, nem készült túlzottan a fogadásomra. Nem arról van szó, hogy gyertyafényes vacsorát vártam, vagy valami exkluzív meglepetést, de azt hittem, hogy legalább egy kicsit kicsípi magát a tiszteletemre. Hát nem csípte ki, és még vízzel sem kínált. Úgy kellett kérnem. Aztán azt mondta, hogy mehetünk, és elindult kifelé a lakásból. Még csak szét sem nézhettem. Pedig furdalt a kíváncsiság, ezért azt mondtam, hogy kell pisilni, had használjam a mosdót.
Gyorsan lecsekkoltam, a vécé tiszta volt, a fürdőben pedig nem voltak női cuccok, látszott, hogy egy férfi egyedül használja. Megnyugodtam. Arra gondoltam, hogy biztosan csak zavarban van, azért nem hívott be.
Jürgen már türelmetlenül toporgott az ajtóban, akkor néztem rá a lábára.

- Te így jössz? – kérdeztem nevetve, amikor azt láttam, hogy a lábán nincs cipő, csak egy cérnazokni, azon meg egy sízokni.

- Igen. Ugye nem baj? – kérdezte teljesen komolyan.

- Most viccelsz? Nem húzol cipőt?

- Nem. Azért akartam, hogy itt sétáljunk.

- Nem értem. – ráztam a fejemet.

- Lúdtalpam van, és azt mondta a doki, hogy minél többet sétáljak mezítláb. Gyakran csinálom ezt, hogy amikor ilyen szép az idő, este zokniban megyek sétálni. Ilyenkor nincsenek olyan sokan az utcán.

Elég hülyén nézhettem, mert még egyszer megkérdezte:

- Zavar téged?

- Ja? Nem, nem! Semmi, csak elbambultam. – hebegtem, és elindultam utána.

Kiértünk a házból, onnan rögtön a mellette elterülő park felé vettük az irányt.

Baktattunk, baktattunk, semmi különösről nem esett szó, én csak merengtem a férfiak furcsaságain, ő meg nem tudom, hogy mire gondolt, de egyszer csak egy hatalmasat szellentett. De akkorát, hogy a madarak felröppentek a fákról ijedtükben. Beledurrantott a romantikus, andalgó csendbe. Megcifrázta, aztán rámnézett. Én döbbent arccal néztem vissza rá.

- Aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie. Csikart. – mondta teljesen természetes hangsúllyal, egy cseppnyi zavar, vagy bocsánatkérő mosoly sem látszott az arcán.

Ott, abban a pillanatban kiábrándultam belőle. Felgyorsítottam a randi tempóját, majd megkértem, hogy ezentúl találkozzunk ritkábban, mert iszonyú elfoglalt leszek. Egy hónap után, amikor különböző kifogásokat találtam ki a mindig következő randi időpontjára, kirúgott. Azt mondta, hogy komolytalan vagyok, nem hiszi, hogy nekem mindig dolgom van, és elege lett ebből a magyar felelőtlenségből. Huh. Soha életemben nem örültem még ennyire a szakításnak. Jóban maradtunk azért, főleg, mert nem bántottam meg a hiúságát, megadtam neki a lehetőséget, hogy úgy érezze, ő szabadult meg tőlem. Hihetetlen, hogy egyesek mennyire furcsán értelmezik a társadalmi érintkezést. Íratlan szabály, hogy első, de még második randin sem pukkantjuk le a partnerünk fejét, mert az illetlenség, és antiszociális magatartást feltételez. Én senki előtt nem szellentek, még Rudi előtt sem tettem sosem, pedig vele hét évig jártam. Kibírtam, arrébb mentem, meg mittudomén. Megoldottam. De az első randin? Milyen önbizalommal kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy egy ilyet meg merjen tenni az áhított nő vagy férfi előtt? Ettől válik valaki természetessé, vagy szabaddá? Hogy azt tesz, amit akar, és a viselkedési szabályoknak fittyet hány? Vajon Jürgennek volt nője előttem? Volt nője valaha? Van olyan nő, akinek nem tépi ketté romantikus érzelmeit egy hatalmas puki? Mit puki! Robbanás. A lúdtalp oké. Bárki lehet lúdtalpas, arról nem tehetett. Kicsit tényleg fura volt, ahogy zokniban csatangol a parkban, de én képes vagyok tolerálni a másságot. De a szellentést az első randin nem. Azt képtelen voltam.
Akkor már nagyon kifelé állt egyébként is a szekerem rúdja, jöttem volna haza, nem akartam már kinn maradni úgy, hogy nem tanulhattam, Rudi még ott molyolt körülöttem, de már nem érdekelt, és a barátnőim is folyton csábítottak, hogy itthon izgalmasabb az élet.

Nem lettem szerencsésebb a szerelem terén akkor sem, amikor otthagytam Németországot, és hazaköltöztem.
Kinn akkor a mokaszin volt a divat, a lenvászon, és a laza cuccok. Itthon a miniszoknya, a patacipő és a feszes, mellbedobós ruhák dívtak. Úgy néztem ki a barátnőim mellett, mint egy libapásztorlány, ők meg próbáltak rávenni, hogy öltözzek egy kicsit dögösebben, mert itt a természetességből nem nagyon lehet megélni. Legjobb a tiszta poliészter. Nem foglalkoztam ezekkel az érvekkel, hordtam tovább a papucscipőimet, és a könnyű ruháimat. Buliról bulira jártam Ancsival, de én bármennyire is igyekeztem, nem tudtam vékony, szőke, hosszú hajú, és babaarcú lenni. Ancsi viszont az volt, úgyhogy a legkevésbé sem volt jó bulipartner nekem, mert minden pasi vele akart megismerkedni. Még hogy nem számít a külső! Ilyet is kizárólag a bombanők, és a férjezettek mondanak. Igenis számít, ugyanis az ember meg sem akar ismerkedni olyasvalakivel, aki külsőre nem vonzza. Attól fogva kit érdekel, hogy szép-e a lelke? Egyszer annyira besokalltam egy szombat este, amikor a szórakozóhelyen minden valamirevaló ürge Ancsival akart „társalogni”, hogy zokogva kirohantam a helységből. Ancsi persze utánam, és nem értette, hogy mi a bajom. Persze, hogy nem értette. Neki sosem kellett megküzdenie azzal a fajta féltékenységgel, ami engem mardosott akkor. Emlékszem, megfogadtam, hogy akkor sem leszek szőke cica, ha a fene fenét eszi, és dafke nem fogok magas sarkú cipőt hordani, mert egészségtelen.

Amióta nem Ancsival járok bulizni, kiszőkíttettem a megnövesztett hajamat, magas sarkú cipőkben járok , és már a pasizás is jobban megy. Kihozom magamból a legtöbbet, amit lehet. Ha nem teszem meg, nem érzem jól magamat a bőrömben. Tudom, hogy fogynom is kellene, sajnos az nehezebb téma, született dundi vagyok, de remekül megtanultam, hogyan rejtsem el az elrejtenivalókat, és hogyan hívjam fel a figyelmet a felhívnivalókra. Csak az egy alkalomnál nem jutunk tovább sosem a pasikkal. Vagy egy kávézás, vagy egy szex, vagy egy vacsi, aztán csá. Semmi. Ez miért van? Olyan vagyok, mint egy átjáróház, senki nem akar letelepedni nálam, senki nem akar sátrat verni bennem, csak jön, aztán ha dolgát végezte megy. Vagy mint egy nyilvános vécé. Kábé az is ennyire van leszarva, mint én.
***

Így volt ez Tomival is, akit még a szülővárosomból ismertem, és Ancsinak elég jó barátja volt. Tetszett. Festőművész lett belőle, és vonzó férfivá érett. Ugyan a fülei kilencven fokban álltak el a fejétől, nekem mégis bejött. Régen, még gimis korunkban az egyik osztálytársammal járt, már akkor is figyeltem, de tudtam, hogy Adél mellett esélyem sincs, úgyhogy megmaradt ábrándnak. Ancsi egyszer véletlenül találkozott vele, eldumálgattak, és kiderült, hogy nincs senki komoly az életében, viszont nagyon vágyik rá, hogy legyen. Ancsinak sem kellett több, rögtön felajánlotta neki, hogy összehoz bennünket. Emlékszik-e rám? Azt válaszolta, hogy persze, és boldogan randizik velem. Azt tudom, hogy Ancsi megfenyegette, ha kihasznál engem, akkor a barátságuknak egy életre annyi, úgyhogy viselkedjen rendesen. Tehát megkapta a telefonszámomat, és élt is ezzel az információval. Majdnem rosszul lettem, amikor felhívott. Olyan zavarba jöttem, hogy igenen és nemen kívül sok mindent nem sikerült kinyögnöm. Nagyon izgultam. Úgy kész voltam, hogy gyorsan legurítottam egy deci vodkát, hogy bátorságot gyűjtsek a másnapi randihoz, és hogy megnyugtassam az idegtől háborgó gyomromat.

Ezt másnap, indulás előtt is megtettem, mert beválni látszott, mégsem tudtam megszólalni. Amit kérdezett, arra válaszoltam, amúgy meg ültem, mint aki dugót nyelt. Ez néha előfordul velem, főleg, ha valaki nagyon tetszik, de sajnos nem tudok tenni ellene, lehet, hogy egy pszichiáter segíthetne rajtam. Amint elmúlik a zavarom, rögtön beszédessé válok, de addig… kész katasztrófa. Nyilván ez egyedüllétem egyik oka, hogy el sem jutunk igazán a megismeréshez, a férfiak rögtön az után ítélnek, ahogyan az első randin viselkedek. Mert mi után ítéljenek, ugye? Már beszámoltam erről boldog boldogtalannak, gyakoroltam Ancsival a különböző helyzeteket, nem beszélve a fürdőszobatükörről, ami ha beszélni tudna, leginkább halálra röhögné magát, mégsem sikerült megválnom ettől a gyengeségemtől. Amíg valaki nem érdekel, mint férfi, addig csevegek bármiről, politikától a gazdasági helyzetig, a művészeteken át a fociig, de ha valaki bejön… Nohát, Tomi bejött, és én lassan, a vacsora alatt zavaromban megittam egy üveg fehérbort. Az, és a bátorságvodka megtette a hatását. Amikor Tomi kérdezte, hogy felmegyek-e hozzá megnézni a mittudoménmijét, vigyorogva bólintottam, és kacsázó léptekkel követtem a kocsijához.

Klassz helyen lakott, erre emlékszem. A lakása kicsi volt, de nagyon barátságos, és modern. Mindenütt az ő festményei lógtak a falról, melyek közül a biciklit ábrázoló hozott zavarba a legkevésbé, és a csótány méterszer méteres portréja a legjobban. Most mit mondjak egy ilyen képre? Hogy szép? Ezen agyaltam, és felvihogtam – nyilván ordenáré hangon – mert Tomi mögém állt, és levette rólam a blúzomat, ami nem ellenkezett. Ott álltam cicifixben és a tuti leszorítós fekete gatyámban, és vártam mélán, hogy mi fog történni. Idáig tiszta a dolog, aztán nem nagyon emlékszem. Tomi azt mondta, hogy nagyot szexeltünk, majd miután végeztünk, én azon nyomban elaludtam. A reggel éles fénnyel vágott az agyamba, s a szégyen, amit éreztem leírhatatlan volt. Úgy ébredtem, hogy semmi ruha nincs rajtam, és Tomi rázogat, hogy térjek magamhoz, mert el kell mennem, neki dolga van. Magyarán kidobott, mint egy koszos macskát. Gyorsan körbetekertem csupasz testemet a paplannal, és kirohantam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, és halkan felsikoltottam. A tükörből egy szétesett arc nézett vissza, szanaszét álló hajjal, lecsúszott sminkkel, és bűzös lehelettel. Gyorsan megmosakodtam, és villámsebesen leléptem.

Hazafelé menetben sírtam. Szégyelltem azt is, mert az emberek a verőfényes napsütésben megbámultak, de nem tudtam tenni ellene. Sírtam szégyenemben, csalódottságomban, és dühömben. Igen. Leginkább dühös voltam, és nem Tomira, hanem magamra. Mert ennyire lehetetlenül viselkedtem, mert ennyire közönségesnek nézhetett valaki, mert hagytam elfajulni a dolgokat, és még csak azt sem tudom megmondani, hogy jó volt-e, mert nem emlékszem rá, hogy mi történt. Hatalmas égés volt. Felhívtam Ancsit, és szóltam neki, hogy azonnal jöjjön át hozzám, mert baromi nagy gáz van. Ő már előre tudta, hogy mi történt, mert Tomi telefonált neki előttem.

- Megmondtam, hogy ne feküdj le vele? Megmondtam basszus? – kérdezte tőlem haragosan, amikor belépett az ajtón. – Mi a fenének kell neked mindenkivel ágyba bújnod, aki rád mosolyog?

- Ne buzerálj már légyszi, pont most nem erre van szükségem.

- Megmondtam neki, hogy többet nem állok vele szóba. – mondta Ancsi hőzöngő hangnemben.

- Köszi, de nem kell. Én vagyok a hibás. – pislogtam rá könnyes szemmel.

- A francokat vagy te hibás! Az a gennyláda kihasználta a helyzetedet. Pedig megmondtam neki…

- Jól van na! Már megtörtént. Mindegy. Inkább csak nézzünk együtt tévét, vagy valami, jó?

- És legalább jó volt?– derült fel az arca egy pillanatra.

- Sajnos nem emlékszem. – motyogtam. – Totál matt részeg voltam.

- Mikor keféltél utoljára józanul Marcsikám? – kérdezte némi savat csöpögtetve rám a barátnőm.

- Hát nem most volt Ancsikám. – mondtam, de vigyorogtam, mert hirtelen szánalmasan komikusnak éreztem magamat. – Lassan már csak részegen tudok kettyinteni. Akkor legalább nem vagyok zavarban.

- Aha! És az élvezet? Az smafu? – vigyorgott ő is.

- Lehet, hogy szar volt, úgyhogy jobb is, hogy nem emlékszem rá. – mondtam egyre derűsebben. Ancsi mindig felvidított.

- Oké! Akkor szarni rá, le van szarva! – röhintett, én meg valamiért sokkal jobban éreztem magam. Sokkal jobban. Abban a pillanatban.

- Adj egy cigit Cicabugyi! – szólítottam fel.

- Nem is dohányzol, hülye! – mondta, és nem nyúlt a táskája felé.

- Ma egy kicsit dohányzom, úgyhogy adjál! Vagy menjek le a boltba? – kérdeztem, tudtam, hogy úgyis ad.

Benyúlt a táskájába, és megkínált. Adott tüzet is, majd ő is rágyújtott. Összenéztünk a füst fölött, és kitört belőlünk a vihogás. És csak nevettünk, nevettünk úgy, hogy még a könnyünk is kicsordult. Az ember néha nagyon tud röhögni kínjában, meg a saját nyomorán.
***

Amikor kábé egy éve voltam itthon, megjelent az életemben Attila, a nős pasi. Hónapokig puncsolt nekem, bejárt a munkahelyemre, csokrokat küldözgetett, majd jól levett a lábamról. Pedig tisztában voltam a ténnyel, hogy nős.

Három évig használtuk egymást. Vagy szerettük. Én legalábbis szerettem. Ő meg úgy csinált, vagy a fene tudja, lehet, hogy nála ez a szerelem. Telefonon, sms-ben, szóban, mindenhogy üldözött, azt mondta, hogy olyan a csókom, mint a selyemkendő röppenése a tavaszi szellő hátán. Hát ennyire költői volt. Azt is hangoztatta, hogy tökéletes vagyok, nincs nálam szebb nő a földkerekségen, és a testem is úgy gyönyörű, ahogy van. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért vett nekem aerobik bérletet, meg squash ütőt ajándékba. Ő elvárta, hogy ne csaljam meg, én pedig ennek boldogan eleget tettem, bele voltam esve, mint a ló a gödörbe, bármit is jelentsen ez a közhely. Eleinte csak ki akartam használni, már elegem volt abból, hogy minden pasi engem használ ki. Megadott nekem mindent, amire egy nő vágyhat, mosógépet vett, hűtőt, beszállt az új konyhabútoromba, aranyat kaptam a szülinapomra, parfümöt csak úgy, kizárólag azt nem kaptam meg, amit egy idő után mindennél jobban vágytam: őt magát. Azt mondta ugye, hogy szeret. Én meg azt gondoltam, hogy hiszi a piszi, akkor nem a feleségével élne, meg a két gyerekével. Aztán mégis elhittem neki. Talán akkor, amikor először vitt magával nyaralni.

A barátnőim annyira rühellték, hogy nem is eresztettem őket gyakran össze. Ancsika szerint nyálasszájú, felkapaszkodott, sznob kis pöcs, Kira szerint pedig egy feminim beütésű álmacsó volt. Hát most már, így utólag szerintem mindkettőnek igaza volt, de amikor Törökországba vitt szörfözni, akkor ezek a jelzők még véletlenül sem jutottak az eszembe. Amikor megvette nekem az aranyutcában a legszebb aranyszettet, akkor meg különösen jóképűnek és kedvesnek láttam. Persze én ezeknek az ajándékoknak a begyűjtését nem tartottam negatív dolognak, azt gondoltam, hogy nekem ennyi jár, amiért nem nyafogok a felesége miatt. Tényleg nem nyafogtam. Egyetlen egyszer sem hoztam fel azt az egyébként engem nagyon is foglalkoztató tényt, hogy ebben a kapcsolatban egyel többen vagyunk, mint számomra elég. Hallgattam. Többnyire. Attila ugyanis a leggyakrabban szájmenést kapott, amikor találkoztunk, és szóhoz sem hagyott jutni. Mire megszólalhattam volna, addigra már le is tepert, aztán annyi. A véleményemre nem nagyon volt kíváncsi, inkább csak ő beszélt, leginkább arról, hogy ő mekkora ász, milyen király nagy bizniszt hozott össze, és hogy milyen sok pénzt sikerült keresnie megint. Vagy még esetleg arról, hogy milyen görény, buta nő a felesége, és hogy mennyire unja már, hogy el kell tartania. Ez persze szöget ütött a fejembe, mert ha annyira ócska a neje, akkor mit keres mellette, ugye. Hát erre is volt válasz, mégpedig a vagyonmegosztás. Mindent ő keresett, de a felét a nőnek kellett volna adnia a váláskor, és a gyerekeket is elvitte volna, amit pedig Attila nem viselt volna el. Megettem az egész dumáját, úgy ahogy volt. Hogy voltak-e erkölcsi aggályaim, amiért szétdúlok egy családot? Hát nem nagyon. Bevettem, hogy a feleség egy pióca, szegény pasas pedig hurcolja, mint egy keresztet, mint egy hatalmas terhet, melyet viselnie kell, nem tehet mást. Annak idején becsületből elvette, mert teherbe esett, aztán a nyakán maradt. Én pedig, a gyönyörű, okos, és szellemes szerető, csak egy kis boldogságot, szerelmet lopok sanyarú életébe. Hetente háromszor, kilenctől éjfélig tartott a randink – akkor ő edzésen tartózkodott a felesége tudomása szerint - hétvége kizárva, karácsony, szilveszter kizárva… Minden alkalommal eljött az éjfél, és ő, mint hím Hamupipőke a távozás hímes mezejére lépett.

És én továbbra sem dumáltam. Valóban belezúgtam. Még az sem érdekelt, amikor Ancsi azt mondta, hogy tisztára úgy viselkedek, mint egy ribi, eladom magamat a javakért. Én ezt nem így láttam, és most sem így látom. Azokat a dolgokat én nem kértem, hanem kaptam. Ja, hogy Attilának a lelkiismerete megnyugtatására kellettek azok az ajándékok, az az ő dolga. Az, hogy ő ezzel bebiztosította az én hallgatásomat, az viszont nem igaz. Én nem akartam előjönni a válás kérdésével. Attól féltem, hogy akkor kidob, mint egy koszos macskát, átlagos nőnek titulál, olyannak, mint a felesége, aki képtelen várni, amíg ő megemészti a szerelmet, és magától jön rá, hogy nem tud nélkülem élni. Próbáltam megfelelni neki, annak az elvárásnak, hogy kedves legyek, jókedvű és csinos, és ne akarjak még okoskodni is. Vártam, hogy magától rádöbbenjen, én vagyok élete értelme. Így nem is hozta fel soha a válást. Azt hitte, hogy nekem ez a helyzet megfelel, hisz sosem pampogtam miatta. Valószínűleg itt követtem el a legnagyobb hibát. Hogy taktikáztam. Ha sárkány lettem volna, ha követeltem volna, akkor talán még ma is együtt lennénk, akkor talán már el is vált volna, és elvett volna engem. Bár Ancsinak erről is megvolt a véleménye:

- Kutyából nem lesz szalonna, Marcsika, ennek mindig volt mellékutcája, ezután is lesz. Miből gondolod, hogy téged nem fog megcsalni?

Persze most már tudom, hogy igaza volt, de akkor… akkor azt gondoltam, hogy csak el akar marni Arnoldtól, mert neki épp nem volt pasija, nekem meg igen. Óriási nagyot tévedtem, Ancsi jót akart, meg akart védeni a későbbi csalódástól, ami be is következett. Éreztem az elhidegülését. Nem tudtam, hogy mi történt, azt hittem, hogy az a baja, hogy kevesebbet találkozhatunk a vizsgáim miatt. Többször elmondtam neki, hogy sajnálom, ennek ellenére ritkultak a találkozásaink. Elmaradtak az ajándékok, a szinte megszokottá vált malomkeréknyi virágcsokrok, a „csak úgy” parfümök, a lazacos, gyertyafényes vacsorák. Éreztem, hogy valami nincs rendben, és rákérdeztem. Ő pedig vallott. Azt mondta, hogy belépett a szcientológiai egyház kebelére, és ott a guruja, vagy mije azt mondta, hogy nem tarthat szeretőt a felesége mellett, mert az elvonja a figyelmét az igazi feladatáról. Ezentúl kizárólag a feleségével fekhet le, különben kizárják az egyházból. Mindezt olyan ájtatos pofával adta elő, hogy majdnem lehánytam. Az első gondoltatom az volt, hogy a pasim elmebajos, biztosan fejen találta egy teniszlabda, vagy beverte a fejét a BMW-je kormányába, és meglágyult az a sznob agya. Csak néztem rá értetlenül, fel nem foghattam, hogy egy ilyen racionalista, földönjáró pénzbubus hogyan csatlakozhat egy szektához. Mert szerintem ez egy pénzgyűjtő szekta, nem más, akárki, akármit mond is. Attilát abban a percben leírtam. Fájt, nagyon fájt, de könnyebb volt így szakítani, mintha azt mondja, hogy megunt, vagy másik nőt talált. Minden barátnőmnek elmeséltem, hogy a pasim mekkora állat, mígnem egy nap, az egyik ismerősöm telefonált, hogy látta Attilát egy hatalmas vörös lobonc társaságában édelegni a legmenőbb budai étteremben.

- Az vajon a felesége? – kérdezte.

- Hát nem. – válaszoltam megtörten. – A felesége szőke, és rövid hajú.

- Akkor átvágott a rohadék Marcsika! Mert ezzel nem a vallásról cseréltek eszmét, az hótziher. – mondta sajnálkozva a lány, én meg döbbenten tettem le a kagylót.

- Ekkorát hazudni, basszus! Milyen egy idióta vagyok! – motyogtam magamban. – Még tisztára sajnáltam, hogy beszippantotta egy szekta. Szemét!

***

Elpanaszoltam Ancsinak, hogy milyen undorító módon vágott át a szemétláda, ő meg csak rázogatta a fejét, aztán azt mondta, hogy a férfiak jó része patkány, a többit meg elhappolták az ügyesebbek. Itt tuti, hogy az exére gondolt, akivel nyolc évig volt együtt, hat évig együtt is éltek, és az olyan csúnyán átdobta a palánkon, hogy Ancsi még mindig ennek a következményeit szívja. Nem elég, hogy két évig csalta egy nem túl okos, de annál szexibb döggel, amit Ancsi nem vett tudomásul, később még a teljes közös vagyonukból is kiforgatta, és földönfutóvá tette a szerencsétlen csajt. Akkor mondta szomorúan, hogy arra gondolt, leszbikusnak kéne lenni, csak kár, hogy nem kívánja a nőket. Nagyon sajnáltam. Elég vagányul eljátszotta, hogy hű, de laza, és nem érdekli, hogy min megy keresztül, de nem volt valami jó színésznő. Akkor fogtunk hozzá csúnyán a bulizásnak, és két évig meg sem álltunk. Magunk köré gyűjtöttük a megmaradt egyedülálló barátnőinket, és belecsaptunk a lecsóba. Nyugodtan mondhatom, hogy két végén égettük a gyertyát. A hétköznapokat sem hagytuk ki, egyedül hétfőn nem mentünk sehová. Az volt a pihenőnap akkor csak otthon trécseltünk. Aztán meguntuk. Meg jól el is fáradtunk. Ancsi összeismerkedett egy jóképűvel, aki nem volt patkány, nem volt nős, nem volt gengszter, nem volt tíz évvel fiatalabb, és nem siflingerkedésből élt. Kész mázli, ritka madár az ilyen. Ancsi megérdemelte, ráfért a boldogság. Rám is rámfért volna, de a két év alatt semmi nem jött össze, csak kukakapcsolatok, azzal meg már tele volt a hócipőm. Hogy mi a kukakapcsolat? Az, amire nem is emlékszel, annyira jelentéktelen, annyira kitörölhető az agyadból. Vége a kapcsolatnak, aztán kukába vele!

Egyetlen dolgot köszönhetek Attilának (persze a materiális javakon kívül), mégpedig az önbizalmat. Olyan gyakran mondta, hogy klassz vagyok, hogy elhittem neki. És láss csodát, elkezdtem tetszeni a férfiaknak. Legalábbis külsőre. Pedig semmit nem változtattam. Kicsit talán többet mosolyogtam, kicsit magasabban hordtam a fejemet, de lehet, hogy még azt sem. Ancsi azt mondta, hogy más lett a kisugárzásom, azért ragadnak a rám pasik, mint a legyek a légypapírra. Ha férfi lennék azt mondaná, hogy sármos lettem, kicsit titokzatos, karizmatikus. De hát nő vagyok, úgyhogy maradjunk a kisugárzásnál. Még arra is bíztatott, hogy menjek el, és fotóztassam le az aurámat, mert tuti, hogy most valami atom kiváló fotó születne, meg azt is meg tudná mondani ez az aurás ember, hogy mi a hibás részem, tehát lehet, hogy kiderülne a párkapcsolati sikertelenségem oka. Először hajlottam rá, de aztán úgy döntöttem, hogy nem költöm marhaságokra a pénzemet, úgy is folyton mínuszban voltam a banknál, anyáméknál, és még Kiránál is. Sosem tudtam gazdálkodni, nekem a pénzzel mindig csak futó viszonyom volt, ahogy jött, úgy el is illant. Hogy hova? Ha én azt tudnám! Tisztára, mint a pasik. Úgyhogy inkább hanyagoltam az aurám fotóztatását, még vártam egy kicsit a hókuszpókuszok bevetésével. Végül is a kukakapcsolatok is kapcsolatok, tehát az alapvető vonzalom megvolt, csak az a jó kis szikra hiányzott, az a valami, ami olyan, mintha belenyúlnál a kettőhúszba, hogy még a hajad is égnek áll tőle. Ezt sajnos nem érezte egyetlen férfi sem irántam, és én se nagyon viszont. Volt néhány erőtlen próbálkozásom, de mindig rádöbbentem, hogy már megint a megalkuváson töröm a fejemet.

Ancsi folyton azzal buzerált, hogy ne legyek megalkuvó, a szerelem majd jön, rám talál és nem ereszt többé, de én már olyan régóta vártam, hogy teljesen belefásultam a nagy szerelemvárásba. Nem hittem benne, hogy a közértben, vagy a villamoson fogok összefutni a nagy Ő-vel, aki ráadásul szintén úgy érzi, hogy én vagyok neki álmai asszonya, ezért azonnal a tettek mezejére lép. Sajnos ilyet csak romantikus filmekben láttam addig, egyáltalán nem gondoltam, hogy velem is megtörténhet az, amiről egyébként minden nő álmodik. Persze. Én is azt szerettem volna, hogy valaki titkon belém szeressen, aztán romantikusan megtalálja az útját, hogy meghódítson. De azzal is tisztában voltam, hogy ha még sokáig tétlenül ücsörgök, ráncos vénasszony leszek, mire valaki rám lel. Akkor meg már minek?

A férfiak manapság szinte elvárják, hogy a nők kezdeményezzenek. Sajnos ezzel a nagy emancipációnkkal nemkívánatos mellékhatásokat is fel kell vállalnunk, úgymint a férfiak félénksége, vagy ne adj isten udvariatlansága, vagy az, hogy a nyolc óra meló után következik a másik otthoni nyolc, amit a kutya sem becsül meg. Ezt akartuk, ezt vállaltuk. Szerintem ezért is rohangál annyi harmincas szingli nő, akinek esze ágában sincs korán férjhez menni, mert nem akar kifacsart, háromgyerekes asszony lenni negyven évesen. Tisztelet a kivételnek. Mert van olyan férfi, aki besegít a házimunkába, de a legtöbb mai fiú már azért is hátba veregetést vár, hogy megnősült, a felesége meg legyen hálás, hogy elmondhatja magáról: ő Ikszipszilonné lehet. Nemhogy nem segít a házimunkában, de még pluszmunkát csinál a nejének, nehogy már unatkozzon az istenadta. Szétdobálja a szennyesét, lemorzsázza a szőnyeget, és lepisili a vécéülőkét. Újra megjegyzem, hogy tisztelet a kivételnek. Sok sikeres harmincon túli nő addig húzza-tolja a férjhez menést, és a gyerekvállalást, míg késő nem lesz, aztán fejvesztve kapkod fűhöz-fához. Ekkor jön a megalkuvás.

Aztán itt vagyok én. Én komoly kapcsolatra vágyom. Nem akarok karriert, nem akarok fékvesztett bulikat, nem akarok kalandokat, én csak egy megállapodott, mély, érzelmes párkapcsolatot akarok.
Erre mi van? Épp az ellenkezője. Meg a kukakapcsolatok. Ekkor határoztam el, hogy lépek. Már többen ajánlgatták, hogy regisztráljam magam a neten valamilyen párkereső oldalon, vagy az összesen, mert akkor még nagyobb az esély megtalálni a herceget. Ráadásul még példákat is soroltak a barátnőim, hogy ez már menyasszony, az meg már össze is házasodott a netes szerelmével. Először úgy voltam vele, hogy olyan szánalmas, ha valaki már csak így képes partnert összeszedni. Kik vannak egy ilyen oldalon? Biztosan egy csomó selejt, arra meg már nincs szükségem, volt belőlük elég életem során. De aztán meggyőztek a csajok. Végül is mi bajom lehet? Ott a pasi fotója, lehet vele levélben, vagy cseten, akár telefonon is kommunikálni, olyan nagyot nem eshet pofára az ember lánya. Nem? Én is felrakom a fotómat, aztán úgyis csak az ír, akinek tetszem.

Ezt így el is határoztam, és első felindulásomban vagy öt helyen regisztráltam magamat. Három fényképet tettem fel, amikre Ancsi azt mondta később, amikor rám keresett az oldalakon, hogy totálisan bénák, és az egyiken kifejezetten úgy nézek ki, mint egy bánatos tehénke, ahogy meresztem a boci szemeimet. Akkor gyorsan fotócsere, aztán vártam. Vártam, hogy történjen végre valami. Egészen kicsire zsugorodott a gyomrom, amikor másnap ránéztem az oldalra, és hat üzenet nézett velem szembe. Alig mertem kinyitni a leveleket. Attól féltem, hogy valami lefitymáló, vagy rosszindulatú szöveget találok, de nem. Mind az öt üzenet udvarias, kedves, és érdeklődő volt - bár kettő valahogy nem megfelelően használta a magyar nyelvet, mert borzalmas helyesírással „örvendeztetett” meg - úgyhogy alig vártam, hogy megnézzem a fiúk lapját, és lássak róluk fotókat. Hihetetlen izgalom fogott el. A szerencsejátékosok, vagy a vadászat izgalmához tudnám hasonlítani, vagy ahhoz, amikor kicsi koromban a nagymamámnál bemehettem a baromfiudvarba összegyűjteni a tojásokat. Na hány tojás lesz ma? Kikotortam a szalmából, és rém boldog voltam velük. Na ilyenek voltak a levelek is.