Szellő kavarja az ezüst vizet
Csendben dereng az esti félhomály
Nádas illata tölti a leget
Sötétkék lepelben vibrál a táj

Béke ül a vízparti fák lombján
Pár denevér szárnya halkan suhog
Zsongó, nyughatatlan szúnyoghordák
Hada a tükör felett kavarog

Furcsa sziluettet sodor a víz
Torz alak tart lassan a part felé
Megrázkódik az éjjeli idill
Villódzik a kába, tompa fény

Bűzös, bomló emberi förtelem
Ér partot, valaha talán élő volt
Égre mered két felakadt szeme
S farkasszemet néz vele a vén hold