Sokszor gondolok mostanában arra,
Hogy felrajzolnám életem a falra.
Csakhogy sosem tudtam igazán jól rajzolni. . .
Csak keseregni, sírni és nyivákolni.

Nyüszítettem, mint aki szenvedne.
Bámultam a falat, azon merengve,
(már rajzoltam is)Míly nyomorban élek,
S rájöttem, csak a magánytól félek.

Nem kéne tőle félnem,
Boldogan kéne élnem.
A magány jobb barát, mint Te!
A vállamról a terhet már ezerszer levette.

Csak hosszútávon nem bír elviselni soha,
Mindig azt hiszem én vagyok ostoba.
Pedig jót akar nekem, mert tudja,
Egyedül nem bírom, s a hisztit már unja.

Toporzékolok s kaparom a falat,
Csak a szeretetedből kéne egy falat.
De tudom sosem kaphatom meg Tőled.
Hisz már a vágyat is kiöltem belőled.

Hidd el, ha tehetném,
S a múltat visszavehetném,
Visszavenném magam Tőled,
Az emlékem kitépném Belőled.

Némán hallgatnék ki vagyok én.
S felcsillanna a remény,
Hogy egyszer én játszok veled úgy ahogy Te tetted velem.
S akkor egy kéz megfogja a kezem,
Hogy ne rajzoljam tovább azt amit érzek,
Hisz már annyira fáj, hogy száz sebből vérzek.
Rajzoljak helyette lepkét és virágot.
S ha én nem is, Ő majd szebbnek látja a Világot.