Ősz hajszálai százfelé lengenek
szemében táncol a bősz őrület
teste, mintha villám járná át
vonaglik, tekereg, remeg, ráng
két csontos kéz püföli a zongorát
az keservesen sírja el bánatát

Bús hangokban kel életre a múlt
egy lelkes tettvággyal telt ifjúság
mikor a szél a létet el még nem fújt
egy zenéből épült csodavilág...
ám eljöttek végül a kegyetlen, vad árnyak
véget vetve a zene álomvilágának

A zene ledönti az idő falait
egyszerre megszűnik minden, múlt és jelen
s a homályból hirtelen előlép valaki
egy fiatalember a szobában terem
kezét nyújtva a kárhozott férfi felé
ki a hangszertől feláll, s követi önmagát
az idő árjában vész el a két zenész
otthagyva az örökké zokogó zongorát...