Szerelmem, rózsád az asztal közepén
Már oly régóta virít rózsaszínen
Csak a vázából a víz felszáradt már teljesen
A rózsád fonnyadozva papírrá lett
Arra írom most ezt a levelet
Tessék, nem kell már nekem

Elsöpröm ezt a kupac fekete port az asztalrólEgyenesen a kukába
A tetvek éhenhaltak a rózsában
És a finom törött szirmok közül kihullottak
Megannyi mocskos, édes kis apróság

A csókod – túl régóta az egyetlen fontos már
Elbódítasz, és magamnak akarlak
De cserébe semmit sem kapsz
Nincs kedvem tovább tettetni, hogy birtokolhatsz.

Ahogyan nevetsz
Legalább ezer tetű
Nyüzsgő táncának tűnt
Míg nekem is ez volt a boldogság
De igazából nincs tetű, csak vagy száz.

A gyönyörű hajad
Szájon át lélegezteti haldokló múzsámat
Kényszerít más szavainak lopására
És érintésre, és álomra
Talán ez a tetű még a kukából kimászik
És másvalaki-t játszik
Mit bánom én
A rózsa már halott rég.

Drága szavak
Apró dühök
Piruló érintések
A gúny gonosszá vált sértődése
Azok a zavarodott, félmosolygó,
Helytelenítő, megbocsátó,
Szeretetre vágyó,
Éhes, magányos tekintetek
A rózsás illat
Leírott, őszinte szavak
Vallomások a múltról,
A jelenről, róluk, rólam.

De unom már, hogy a tetveket azonosítsam
A rózsád érkezik késett postafordultával
Én meg a kuka mellett ülök, bambulok egy kicsit
És várom a szemétszállító kocsit.