Feltöltve: 2004-03-16 13:12:31
Megtekintve: 7349
Gyülölet 06
XXVIII.
Legszívesebben fognék egy kést és vájatokat ékelnék magamba, mint ahogy az asztalos teszi azt a megmunkálandó anyaggal. Vérző, bugyogó, repedni vágyó hegeket, ájulásig roncsolt sebeket és szétpattant ereket. Mindegy! Minden mindegy! Csak tompítsa el a hangot! Zárja el őt! Azt, ami bennem lüktet, a saját hangomon szól hozzám, de kritikusabb és dacosabb, mint bármelyik filmkritikus. Mindegy! Minden mindegy! Más bűn ez amúgy is, más ez! Csak gyengüljön a hang, csak múljon a szűnni nem akaró keserűség, csak valami adjon színeket a kibaszott szürkeségbe, csak valamilyen anyag vagy drog oldja fel az ürességet. Ezt az ürességet, mely a szívemben és az agyamban táncol, társak és zene nélkül, kicsavart karjával pantomím művészetet utánoz, pörög és szakad meg, mint eltévedt órarugó. Aztán valami hallhatatlan tánczenekar imitálására könnyed léptekkel szökell, az üresség névtelen és arctalan plazmagyárában, hol kódolatlan képek készülnek a tükrökön átverődő lényegtelen lények mozgásáról.
Ezt az ürességet, mely a szívemben és az agyamban vergődik, vagy csak ezeknek a helyén. Már semmit sem tudok. Üresség belül, legbelül, egy alvatlan testben, mely képtelen aludni, fájdalmasan és keserűen, csonkán vegetál a felkelő reggel egyvelegében. Üres, odvas és vén, akár a hegyek melyek az ég felé törnek.
Freud azt mondja az anyaméhről, hogy: nincs más hely, amelyről ennyire biztosan tudnánk, hogy már voltunk ott. Én az ürességgel vagyok talán így. Belül elkorhadok, lassan totyogva, csoszogva, szótlanul nyikorogva. Olyan az egész, mintha belül vaságyak, rozsdás küllők, csavarok, fogaskerekek volnának. Elakadtan, beszorulva, mereven zakatolnak, pattognak, de soha sem forognak. Valami meghalt bennem. Egyre jobban fáj, új és új képleteket ér el, hallgatom szavait, mint édes mesét a gyermek lefekvés előtt, szemei előtt csodák elevenednek meg, próféták és csillag-anyák, szárnyaló felhő-apák, álmok. Melyek nekem már nem adatottak meg. Képtelen vagyok hazudni a világnak, de legfőképpen magamnak. Bűnös vagyok!
Lassan elhalnak a könnycseppek a szememből, és lassan tompul az üresség is. Reggel fél 7 van. Visszafekszem az ágyamba, betakarózom, s várom anyámat a gyógyszerekkel és a gőzölgő forró teával. A nap lassan felkel, és ezt teszi persze a város is, az utcáról kocsik morajló zaja szűrődik be a fénnyel együtt. Munkába siető emberek, csoszogó és kapkodó léptek. Felébredt hát a város, fel! Én vigyáztam álmát, virasztottam, de nem azért mert ez volt a feladatom, csupán a fájdalomcsillapítóra nem használ a gyógyszerem, a kettő közömbösíti egymást. Felkelt hát a város, a tündöklő nap, ontja sugarait, ezen az az őszi reggelen is. De tegnaptól egy emberrel kevesebb ember csodálja a reggel frissességét, eggyel kevesebb érezheti a hűvös harmatot, eggyel kevesebb arc él, eggyel kevesebb tüdő lélegzik, s fújja a sűrű füstöt, szidja a kormányt és az alacsony fizetést. És mindez az én hibám, az én művem. Mi vagyok én? Halálosztó? Nem! Csak beteg ember
Aztán megint csak napok telnek el, unalmasan, szürkén, ábrándok és gondolatoktól mentes hosszú órák, reggelek és felejtető, tompító éjjelek. Lassan a gyógyszerek is hatnak, amiket anyám mohón pumpál belém, néha szép szóval, néha kemény dorgálások között. Igazából nem akarok meggyógyulni, mert akkor vissza kell mennem az iskolába, és én ezt nem akarom. Egyre lejjebb megy a lázam, és már köhögni sem köhögök olyan sokat. A hangom kezd újra a régi lenni, már nem fájnak a végtagjaim, hatnak az antibiotikumok.
Valahogy a hangok, a gondolatok elakadtak valahol. Valahol bennem, vagy a gomolygó csendben, felnyitott könyvben, belelapozva, könnyekben lebegve, bársony mosolyban forogva. Bennem elakadva, elrekedve, fény nélkül elzárva, tudattalanul vagy tudatosan, most már édes mindegy. Már a Biblia is panaszkodik az emberiség messzemenő tudatlanságáról. Hóseás 4.6-ban azt mondja az Úr: Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való.
Úgy gondolom az emberiség azért szenved a földön, és társadalmunk azért ilyen degenerált, mert Jézust keresztre feszítettük, és az Úr ezért bünteti a népeket, ezért vannak vírusok, katasztrófák, háborúk és milliónyi szenvedés. De ez nem egyoldalú dolog, hiszen, sok dolgot, mi magunk emberek állítunk elő vagy idézünk elő, például a globális felmelegedést, vagy a biológia fegyverek és hadviselés paradigmáit.
Nem hiányoztak a belső gondolatok, inkább csak így elmerengtem igazán egyedül dolgokon, és senki és semmi sem szólt bele. Nem hiányoztak a gondolatok, de éreztem, hogy ettől még bennem vannak, nem szólnak, nem beszélnek, nem súgdosnak, nem ordítanak, csak vegetálnak. Várják a megfelelő percet és időt, mikor igazán belém taposhatnak. Sajnos egyre rosszabb a helyzet, régebben csak egy hang szólt hozzám, ma már előfordul hogy több is, vagy csak a hangját változtatja meg? Nem tudom, nem tudhatom
csak érezhetem, de nem érzem. Semmit sem érzek!
Találgattam, hogy vajon ezzel az utolsó gyilkossággal elfojtottam őket és talán elégedettek is. A találgatásomra nem jött válasz, csak hallgatás és csend. S én csak feküdtem az ágyamon, lábaim lelógtak róla, karjaimat meg úgy nyitottam szét, mintha Jézus lennék a kereszten, csak itt a feszület, az életem, a stigmákat okozó szegek, pedig a bűneim. Töviskoronám a hangok és halálom a megnyugvás. Na szép! Én és Jézus? Hol vagyok én ő hozzá? A hasonlat abszurd és morbid is egyben, így inkább felülök és máson kezdek gondolkodni. Csavar sokszor jut eszembe, főleg esténként, mikor beveszem az egyre fogyatkozó gyógyszert. Tudtam, hogy mivel nem fáradok ki, sem testileg, sem pedig szellemelig, így több serquelt kell lenyelnem, mintha fáradt lennék. Testileg nem edzhetek, hiszen a karomban a ceruza okozta seb, még mindig nem gyógyult be teljesen, és lehetséges, hogy egy erősebb emeléstől felpattanna a heg. Így 2 szemet kellett bevennem, két darab 100 mg-osat, minden este 200 mg. Van, aki már 50-től is alszik, akár 18-20 órát, engem meg ennyi is csak 6-7 órára kapcsol ki. Félek, hogy elfogy a gyógyszer, valamit tennem kell, na de mit? Ha nincs testi fáradtság, akkor marad az elme bombázása adatokkal, azaz tanulás. Valamit tennem kell, gondolkodni, kifáradni, lemerülni, mint egy eldobott elem. Aztán végül döntésre jutottam: levettem egy könyvet csak úgy a polcról, csukott szemmel, nem lestem, picit sem, legyen az bármilyen unalmas íromány, én végigolvasom, és ha tehetem elemzem és agyalok rajta. Matattam a könyvek között, és az ujjaim rátapintottak egy viszonylag vaskos és vastag, zömök könyvre, nem érdekelt, hogy mi az, csak olvasni akartam, figyelni, fáradni. Goebbels-napló
Joseph Goebbels birodalmi népnevelési és propagandaügyi miniszter e kötetben olvasható naplórészéletei a Ralf Reuth által kiadott Joseph Goebbls Tagebücher (I-V. Piper, München-Zürich 1992) című kiadványból valók. A 2186 nyomtatott oldalnyi német szöveg nem foglalja magába - kezdte az előszó.
457oldallal estére végeztem, de nem álltam meg, ághh, nem, nem szabad. Leraktam az ágy mellé a könyvet, s vettem is már le a következőt. Joseph J. Carr Megtört kereszt, 280 oldal. Csak faltam az oldalakat, mellette jegyzeteltem, sűrűn húzkodtam át olvashatatlan írásomat. Este 11 körül aztán, bevettem a gyógyszerem, most már csak 1 szemet, fáradt voltam, beteg és kimerült. Reggel felkeltem és délre végeztem ezzel a könyvvel is. Ment az ágy mellé, s vettem is le az újabbat. D. Melnyikor L. Csornaja Hitler mítosz és valóság. 219 oldal, estére ezzel is végeztem. Megint csak fáradt voltam, s újból elég volt 1 szem gyógyszer is. Gondolkodni kezdtem, ha ezt így csinálom tovább, ha képes vagyok tartani az iramot, akkor 9-10 napig is lesz még gyógyszerem, hogy mi lesz utána, azt még magam sem tudom ezen próbáltam rágódni még, de a szer hatása lassan elnyomott és ezek a gondolatok, épp úgy félbemaradtak, mint a kinyitott könyvek hasábjai.
Stefan Niemager A nácik aranya, 263 oldal. Torrente del Bosque A ku klux klán története, 213 oldal, igaz ez tele volt képekkel is. Azért érezhető Csavar irodalmi és ideológiai hatása a könyvespolcomon. Délután kettőre ezzel is végeztem, a jegyzetem fehérlő lapjai, fekete megfolyt görbe írásokkal teltek meg. Az állapotom folyamatosan javult, így aztán 4-körül elmentem a könyvtárba. Nem, nem azért, mert nincs itthon elég könyv, és még a témába vágó irodalomtól is akad volna pár kiadás, de azok többsége inkább lengyel szerzőktől valók, ők pedig nem a pártatlanságukról híresek. Felöltöztem, kabátot húztam, s elindultam a városközpontba, hogy eggyé váljak a szmoggal, a fényes kirakatokkal, a színekkel, a város zajával. Egy idő után belefáradtam mindebbe és inkább bekapcsoltam a walkmant, a fülhallgatókból bömbölt a Pantera, Phil Anselmo az énekes, éppen arról ordított, hogy milyen egyedül. Nálam jobban senki nem tudja gondoltam és figyeltem az utca nyüzsgését. Hajam arcomba omlott és ide-oda lóbálta a szél, mint láthatatlan porszívó, úgy vitte, karolta fel a száraz leveleket és a szemetet az utcákon. Nem foglalkoztam a világgal és az sem velem, üres voltam, üreges, akár egy korhadt fa. Csak a földet néztem, a mocskos aszfaltot, rugdaltam a kavicsokat és csak a földet néztem, csak a földet
A városi könyvtár annak a parknak a szélén volt, ahol megöltem Nikit. Ahogy közeledtem a park felé, úgy törtek fel bennem a képek. Próbáltam a zenére figyelni, az ordító hangra, a szaggató gitárokra, a lüktető és precíz dobokra. De nem tudtam megállítani, megfékezni őt. A hang 3 és fél nap után újra megszólalt, s fájdalmasabb volt, mint valaha. Kegyetlen, nyers, arcba vágóan őszinte. Mintha abban a pár napban is csak érlelte volna magát, vonszolta volna egyik kórteremből a másikba gennyedző, férges őszinte húsát, testét vagy lelkét, ha van neki egyáltalán ilyen. Feltört itt van. Gondolat formájában, vagy csak a testemben, bennem elkaparva, de itt van, Itt!
Na mi van te fasz? Mész náci könyveket olvasni? Ezekkel próbálod Csavar emlékét és tettedet palástolni? Ezzel? Nevetséges vagy! Jaj, és álljuk meg egy szóra! Hol is van ez a könyvtár? Na hol?
Nem válaszoltam rá, de nem is kellett, ő már mondta is a választ. Nem is mondta, búgta, mint valami álmatag munkagép, mely soha nem áll meg.
Niki, óóóhhh, hát igen. Ismerősen cseng ez a név nekem. Neked nem? Jaj, hát persze, hogy igen. Hogy a picsába ne. Na és ki is ölte meg? Na ki? Hát te!
Nemcsak én, te is! Te bennem vagy!
Szép lány volt, ugye szép? Tetszett? Jó lett volna, mire is?
Nem! Nem!
Óhh nem, és Anna? Ő sem?
Nem! Nem! Nem!
Egyszer csak valaki megfogja a vállam, s hozzám szól, én falfehér arccal a meglepődéstől oda fordulok. Az első másodperc töredékében azt hittem, hogy a belső hang már testet is tud ölteni, hogy így roncsoljon szét lassanként. De aztán megnyugodtam, csak egy korosodó férfi állt mellettem. Drapp ballonkabátját a szél lassan lengette, haja már őszbe fordult, s arcán ráncok feszültek már, az idő pergő homokszemcséi. Kikapom a fülemből a hallgatót, ő pedig megismétli újra a kérdést, reménykedve talán, hogy most már fel is fogom amit mond.
Minden renden van, fiatalember?
Igen, igen, persze.
Akkor jó. Csak nem értettem, hogy miért kiabál a könyvtár előtt, hogy: Nem! Nem! Nem!
Hát elbambultam, tudja most szakított a barátnőm, és rengeteget jár a fejemben, nagyon hiányzik.
Akkor keressen egy másik lányt! Rengeteg van, csak nézzen körül! Próbáljon élni, és nem kiabálni a parkban.
Jó, jó és köszönöm.
Mit?
Mindegy, lényegtelen, de köszönöm.
Minden rendben van magával?
Persze.
Nem akarok beleszólni az életébe, de orvos vagyok. A katonai sorozásnál vagyok pszichológus.
Értem.
Mondom, nem akarok beleszólni az életébe, de ha nagyon komolyan megviseli a szakítás tudata, akkor jöjjön el a rendelőmbe és beszélgethetünk. Ha akar róla beszélni, ha úgy könnyebb mindent, újrakezdeni.
Ááághhh, nem. Nem, köszönöm, nem akarom az én gondjaimmal önt terhelni. És azt sem szeretném, ha kartotékba kerülne a nevem.
Ha nem akarja, hát nem fog. Párszor bejön a rendelőbe, beszélgetünk, és nem írom a nevét sehová sem be.
Adjak egy címet? Vagy telefonszám?
Jó, jó, rendben. Lehet hogy megkeresem, de szerintem minden rendben lesz velem, csak ez a pár nap ilyen elviselhetetlen.
Jó, semmi sem kötelező. majd papírt és tollat vesz elő, felírja a nevét, a számát és a rendelő címét.
Köszönöm.
Ugyan már, nincs mit!
De én akkor is köszönöm.
Jó.
Minden jót!
Viszlát!
Viszlát!
A férfi eltűnik lassan a fák rengetegében, kopott kabátja még néha felvillan egy-egy pillanatra, de lassan azt is elveszik a szemem elől és egybefolyik a fák padok és emlékművek színes képmásával. És én állok, állok a könyvtár előtt, kezemben egy cetlivel, és a hang hallgat, csend van, csend van belül De a külvilág ettől még tovább lélegzik, egy percre sem áll meg, tudomást sem vesz rólam, nélkülem is él, de még mennyire. A távolban mentő hangja visít, hangja mindent ellep, ahogyan átrobog a központon. Az égre nézek, az ágakon madarak gyülekeznek, nyugatra repülnek, ott biztos minden jobb, vagy csak az idő melegebb csak, nem tudom, de itt már a tél derének rézkarcolatai lassan megjelennek. Bemegyek a könyvtárba, s kihozok pár könyvet, hazamegyek, megebédelek és olvasni kezdek, majd megírom az esszét.
Heinrich Himmler (1900-1945) esszé
Bajor katolikus családban született. Apja udvari tanító volt a bajor uralkodóházban, s nagy tisztelettel kérte fel Henrik herceget, hogy legyen fia keresztapja, s névadója. Az ifjú Heinrich gyerekkora apja szigorú és pedáns felügyelete mellett telt, aki papot akart nevelni fiából. A legszigorúbb katolikus hitben nevelték, de nemsokára meggyűlölte az egyházat, s fokozatosan eltávolodott a vallástól, valószínűleg zsarnoki apja iránt érzett dühből. Mindemellett csak apja halála után mert kilépni az egyházból. Apja szigorú nevelése mély nyomokat hagyott Himmler lelkében. Megőrizte benne a tiszteletet bizonyos külső látszatok iránt. A náci zsarnokság egyik legborzalmasabb képződményében, az auschwitzi haláltábor kapuján az alábbi szöveget íratta: "Arbeit mach frei!", azaz "A munka felszabadít!". E felirat nem holmi cinizmus terméke, ahogy a virágok sem a táborokban, hanem a fanatikusan vallásos apa tanításainak kései öntudatlan kisugárzásai. Himmlert nem vonzotta a papi élet, annál inkább szeretett volna katonai pályán befutni, s elhelyezkedni. Nagy nehezen elérte, hogy 18 éves korában bevonulhasson, de a háború, legnagyobb bánatára véget ért, mielőtt frontra kerülhetett volna. A katonai irodában, ahol rövid szolgálati idejét töltötte, megtanulta a rendszerező gondolkodást, a pontos és maximálisan részletes kimutatásokat. Ehhez járult még az otthonról hozott félelmetes fegyelme, s kitartása is. Ezekre a tulajdonságokra figyelt fel Hitler és ezekkel vált azzá, akivé a náci propaganda tette. A háború után mezőgazdász végzettséget szerzett a müncheni egyetemen, akkoriban csúfolták baromfifarmja miatt "ganyé Himmlernek", ez a jelző rövid időn belül a szörnyű Himmlerre váltott. A mezőgazdaság adta lehetőségek nem elégítették ki állandó tenni akarását, sokkal jobban érdekelte a történelem, annak is a germán mitológia része és a középkorban eltemetett és véresen kigyomlált francia Katharizmus gyökerei. A nacionalista diákkörből már csak egy lépés volt az NSDAP. A pártban Gregor Strasser munkatársa lett, és már itt felhívta a figyelmet egyik félelmetes tulajdonságára, a hihetetlen munkabírására és memóriájára. Strasser már-már bolsevista nézetei azonban taszították a fiatal bürokratát, és sokkal inkább vonzotta Hitler dagályos nacionalizmusa. Így aztán átpártolt a Führerhez, aki nagyra becsülte tisztelettudó és fegyelmezett magatartását. Hitlernek pont ilyen emberekre volt szüksége, Himmler egy maximalista, s minden idejét feláldozó fanatikus lett, aki nem véletlenül lett Hitler jobbkeze. Bár én mégis igazságtalanságnak tartom Hitler oldaláról azt, hogy halálával a 3. birodalom vezetője nem Himmler, hanem a Karl Dönitz (1891-1980) lett volna. Bár kétségtelen tény, hogy Dönitz jártasabb volt katonai téren, mint Himmler, hiszen Dönitz már az 1. világháborúban bizonyított, sikeres tengeralattjáró parancsnok volt. 1939-ben ellentengernagy és az új német U-hajó flotta parancsnoka lett. Ő dolgozta ki a tengeralattjáró-harc stratégiáját, amelynek fő taktikája "falkavadászat". Hitler olyannyira utódjának tartotta Dönitzet, hogy Dönitz a Feisburgban székelő német kormány vezetőjeként esett brit fogságba. A nürnbergi perben 10 év börtönbüntetést kapott. Dönitz igazi kegyetlen tengeri farkas volt, akit csak a győzelem érdekelt. Maximalista volt ő maga is, de véleményem szerint Himmler sokkal többet tett a náci propagandáért, jobban átvette és érezte a fehér faj felsőbbrendűségét. Himmler nem csak ott menetelt a Führer mögött a sörházi puccs idején, de ő vitte a mozgalom zászlaját is. Hitler szabadulása után megbízta Himmlert, szervezze meg a párt testőrségét. Ekkor derült ki, hogy Himmler született szervező zseni. Amikor átvette 1929 január 6-án az SS parancsnokságát, az egység mindössze 280 főt számlált, és amikor 1945-ben elbukott, az SS már uralta az államot, a pártot és a hadsereget egyaránt. Himmler rangja a Reichsführer SS volt, vagyis az SS legfőbb vezetője az egész birodalomban, és valóban az SS az ő legszemélyesebb ügye maradt egészen az összeomlás pillanatáig. Soha ember ekkora hatalmat nem tartott a kezében, de soha ember sem volt, aki ezt másképpen használta volna fel, mint alárendelt minőségben. Himmlernek nem volt magánélete, egész életét az SS a Führer és az árja létére, éltetésére tette fel. Rendőri és szervezeti kérdésekkel foglalkozott elsősorban, a katonai kérdésektől távol tartotta magát. Nem úgy a faji problémától, amelyeknek szinte beteges megszállottja lett. Ennek abszurdizmusát jelzi, hogy saját magát a híres német lovagkirály, Madarász Henrik reinkarnációjának tekintette. Hitt abban, hogy csak testünk válik az idő martalékává, lelkünk új testet keres vagy ölt. Hitt az okkultizmusban és a spiritista elméletekben. Erről nincs pontos információ, de valószínűnek tűnik, hogy Himmler, Hitler és több náci vezető többször csináltak közös szeánszokat és más okkult tevékenységeket. Himmler gyűlölte az egyházat és fiatal korával ellentétben felnőttként ellene is fordult. Fontos szerepet hagyott a Katharizmusnak és annak elfojtott gyökereinek. Van olyan feltételezés is, ami azt mondja ki, hogy nem csak a pénzért és a hatalomvágyért kellett meghalni a
zsidóságnak. Hitler hitt a New Age-ben, azaz az új vallásban ami a katharizmus és okkultizmus alapjaira épült. Egy vallás csak akkor válhat igazán vallássá, ha felszámoljuk elődjét, hogy biztos alapokra legyen kiépítve. A zsidóság volt az első vallás, ahogy maga Jézus is zsidó volt. Ha az első alap vallást eltapossuk,
akkor van mire építenünk. Erre jó példa hazánkban a kereszténység megjelenése és az, ahogy ráerőszakolták a pogányságra. A pogány hit mára maximálisam letűnt, csak a Bibliában üti fel fejét pár pontban, igyekszik a sötétből a fényre, a felszínre, de letűnt már az a korszak, lecsengett és elkorhadt, megadván magát az idő vaskos kezének. Tökéletesen el tudták tüntetni ezt az ősi és nagyon mély vallást. Isten kérdése is érdekes...
Ha saját világot teremtünk, azzal eltávolodunk a földi értéktelenségtől és átvehetjük Isten szerepét, mi magunk is Istenek lehetünk. Ez történt Hitler esetében is, létrehozott egy világot, amiben ő volt a messiás, Himmler a főpap és az SS alkotta a könyörtelen klérust.... Hitler az évek során fokozatosan a fényre, a valóságra hozta saját belső világát, ráerőszakolva a német népre, s majdnem az egész világra. Persze mindez csak feltételezés, de most, hogy egyre több és több katonatitok jár le és nyílnak fel poros évtizedek lepte fedelek, csikorogva kattannak a végtelennek hitt, örök időkön keresztül zárt és alvó lakatok. Persze a történelem olyan dolog, amit minden kor másképpen él meg, másképpen fog fel, s másképpen tanít... Visszatérve Himmlerre, erre a kivételes tehetségű emberre... ha másképpen fog fel dolgokat, talán nem is lép ekkorákat a náci birodalom, hiszen Hitler, Göring, Goebbels mellett ő maga is náci jelképpé vált. Ez a szerény és barátságos, ártatlan külsejű, de borzalmas akaraterővel rendelkező és elvakított ember a harmadik birodalom egyik legkiemelkedőbb személye lett. Csodálója volt a Német Lovagrendnek, s eszerint szervezte meg az SS-t. Ugyanakkor alacsonyabb rendűnek s ezáltal rabszolgának tekintette a szlávokat, zsidókat és a nem "északi árja" fajokat. A Himmler által létrehozott szervezet tökéletesen működött. GESTAPO - ez a három szótag tizenkét éven át rettegésben tartotta előbb Németországot, majd egész Európát. Milliókat üldöztek azok, akik egy eszme, egy hit s talán mondhatom azt, hogy egy vallás alatt tevékenykedtek, milliók szenvedtek, s haltak meg a Gestapo (Geheime Staatspolizei - Titkos Államrendőrség) tagjainak könyörtelensége következtében. A titkosrendőrség leszámolt mindennel, s mindenkivel, ahogy tette azt minden ellenzékkel a párton belül és kívül - Röhm és az SA - és a szovjet mintára ő hozta létre a koncentrációs táborok félelmetes rendszerét, amelyekben aztán halálra dolgoztatták értelmes vagy értelmetlen munkavégzésekkel a zsidókat, a cigányságot, a homoszexuálisokat, pszichiátriai problémákkal küszködő egyéneket, politika foglyokat, s a megszállt területek lakosságát, a hadifoglyokat. De nem csak munkára használták a táborokban deportált hosszú végtelennek hitt vagonokban érkező nem árjákat, hanem fontos szerepet kaptak itt az orvosi kísérletek is. Mengele Josef (1911-?), azaz a "halál angyala"... SS orvosként tevékenykedett a francia és az orosz hadjáratokban a fronton. Majd 1943-tól az auschwitzi táborba érkezve elkezdte élete nagy művét... a "tudományos kutatásokat"... ennek a tevékenységének voltak szélsőséges megnyílvánulásai, a legkülönbözőbb biológiai kísérletek, az emberi tűréshatárok, de volt hasznos oldala is: rengeteg vírus lett kipróbálva és semlegesítve, töménytelen betegségre találtak ellenszérumot, s még ha morbidan is hangzik, de hatalmas léptekkel fejlődött az orvostudomány... Az mondható el az egész náci ideológiáról, hatásáról és vezetőiről, így többek között Himmlerről is hogy semmi sem csak jó és semmi sem csak rossz, semmi sem éjfekete, ahogy semmi sem hófehér... Himmler halála viszont szégyen, hiszen a végső összeomlás pillanatában menekült, majd a határon elfogták és a felelősségre vonás elől az öngyilkosságba hátrált...
Kétségtelen tény azonban, hogy nevét örökre beírta a történelem viszontagságos gyűrött és idő álmatag szele rongyolta könyvébe... Himmler mindig a nagyságra vágyott, nem érte be egy mezőgazdasággal foglalkozó farmer életével és jövőjével... Talán Himmler pont azt érte el amit egész életében akart, híres lett, és nem temette el a nagy szürke átlag, nem olvasztotta be a sivár mindennapok egyoldalúsága, sem nevét sem jellemét. Heinrich Himmler mindenkinek ugyanaz a jelentéktelen külsejű, kerek szemüvege mögé búvó ember jut eszébe, keserű és félelemmel telt tisztelet övezi nevét és múltját még mind a mai napig. Neve mindig ott lesz említve Hitler, Goebbels, Göring, Dönitz, Eichmann, Heydrich, Hess, Mengele, Röhm, Rommel, s a többi náci fejes mellett. Neve ott lebeg a szemünk előtt, ha horogkeresztet látunk vagy ha Dachau, Auschwitz vagy más halál-munka-koncentrációs tábor nevét halljuk vagy olvassuk... beírta nevét a pergő idők apró homokszemcséi közé is, de ami fájdalmas az az, hogy mindezt rengeteg ember szenvedésével és halálával érte el.
XXIX.
A gyógyszerem gyorsan fogy, már nem köt le az olvasás, az esszémmel úgy érzem mindent lezártam, mindent kiírtam magamból. Talán ezzel le is tettem valamit Csavar elé. Nem hinném, hogy megbocsát bármikor is, de úgy érzem így mégis tettem érte valamit. Közben körözést adnak ki rá, már öt napja nem látta senki. Gondolatok újra jönnek, előre törnek, lépkednek bennem, akár a naiv emberben a remény sugarai. De csak hajótöröttek vagyunk, kik erre a bolygóra préselődtek össze, csak elveszett lelkek, akik a csillagokat nézik, kémlelik a Hold sugarainak monoton mezsgyéit, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, és a csillagok valóban az otthont jelentik és tényleg vezetnek valahová
- Gyilkos vagy! szólal meg a hang.
- Csak azért tettem hogy ne adjon fel!
- Gyilkos vagy, egy kibaszott gyilkos!
- Nem!
- De!
- Muszáj volt!
- Neked ennyit ér a barátság? Neked ennyi egy ember?
- Nem bírom tovább! Nem! Nem!
- Gyilkos vagy! Gyilkos! Egy kibaszott gyilkos!
- Az! Gyilkos vagyok, de nagyon fáj.
- Baszhatod! Azt hiszed, hogy megbánással feltámaszthatod?
- Nem!
- Azt hiszed azzal, hogy foglalkozol a náci propagandával, azzal Ő újra él?
- Nem! Nem! De így könnyebb...
- Könnyebb? Szánalmas vagy!
- Az! - vallom be beletörődően, majd gyógyszereket keresek az egyik szekrényben. Fájdalomcsillapítót, lázcsillapítót találok csak, de mindegy csak hasson, csak sok legyen, csak sokk!
Barbamid közepes fájdalamat jól csillapító, enyhe nyugtató hatású. Quarelin neurózis, szorongás, feszültség, görcs és izom merevedés oldására. Sertan epilepsziára, akár a Rivotril. Probon fájdalomcsillapító és gyúlladáscsökkentő, Glutarec agyműködésének serkentésére, felpörget, ahogy a koffeintabbletták és a c-vitamin együttes hatása. Germicid és Kalmopyrin, ezek meg közepes lázcsillapítók. Csak ezek vannak itthon, ezek amolyan háztartásbeli gyógyszerek, melyek még a családban előfordult régebbi panaszok vagy betegségek kezelésére és enyhítésére vannak. Biztos nem azért tartották meg a szüleim, hogy aztán én ezeket mind beszedjem egyszerre, de az élet útjai kifürkészhetetlenek
Csak állok, előttem a konyhaasztal telis-tele gyógyszeres levelekkel, dobozokkal és leírásokkal. Azon gondolkodom, hogy ezeknek együtt milyen hatásuk lenne, és hogy ennyi megölne-e. Arra a döntésre jutok, hogy valószínűleg igen. Aztán kiszedem az üvegekből és gyógyszereslevelekből az összes tabblettát és kapszulát, egy zacskóba merem az összeset, mint kisgyermekként a legot. Csak akkor játszottam, ma is azt teszem, de akkor gondtalanul játékokkal, most pedig felelőtlenül az életemmel. Nem! Nem! Óoo nem! Nem a haláltól félek, csak ha értelme lenne az egésznek, ha volna kiért maradnom itt, vagy ha volna is, akkor sincs értelme, nem tudom megállítani önmagam. Gyilkos vagyok, és a gyilkosnak lógnia kell! Felmegyek tehát a szobámba, és Rivotrilt veszek be, 0,5 mg-os, aprócska sárga köralakú tablettákat. Eredetileg epilepsziás rohamok kezelésére van, gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt alkalmazzák, de fóbiák és depresszió ellen is bevált pszichiátriai gyógyszer. Rá lehet kattanni, mint a Xanax-ra, hasonló nyugtató ez is.
Átlátszó sárgás üvegben van, nagy fehér csavaros kupakkal. Lecsavarom majd kiszedem a tetejébe nyomott vattát, a tenyerembe öntöm az egész üveg tartalmát. Elvileg 50 szem van benne, de ahogy elnézem ez még 30 sincs. Suliban vettem az egyik gyógyszeres arctól. Vény nélkül nem adják ki a gyógyszertárban, mivel a heroin függők is előszeretettel alkalmazzák az elvonási tünetek mérséklésére, ideiglenesen a szer pótlására. Akármit is hallok vagy látok, semmi sem dob fel, de nem is hangol le, úgymond középérzést ad, ha valaki nagy mennyiségben szedi vagy összetörve orvosi desztillált vízzel higítja és vénásan fecskendezi be, akkor az egész világot másképpen láthatja, pl nem azért eszik, mert éhes, hanem mert szokott. Végül visszaöntök öt-nyolc szemet az üvegbe, pattognak az oldalán halkan.
Előpakolom a zacskóból a gyógyszereket és lassanként kirakom őket az asztal közepére. Mindent lassan és szépen, nyugodtan, megfontoltan, egy szem sem eshet le, mind az enyém, csak az enyém. Mikor már mind az asztalomon van, kis halomba merve, lassan kezdem bevenni őket, 4 szem gyógyszer 2 korty kóla. A 2 literes üvegből közel a fele hiányzik, mikor az utolsó adagot is lenyomom a torkomon. Ennyitől már hányingerem van, de nem hányhatom ki őket, kárba menne az élvezet és a halálom. Hogy a hatást üssem és elviselhetővé tegyem, beveszek még 8-10 szem koffeintabblettát és rá egy levélnyi c-vitamint, a c- vitamin azért kell, hogy a koffein gyorsabban pörgessen fel. Én sem vagyok normális, beveszek fél kg nyugtatót és rászedek koffeint hogy pörögjek, talán ezzel közömbösítem a hatást? Nem tudom, majd kiderül
Kabátot veszek, cipőt húzok és beindulok a városba élvezni a hatást. A harmadik utcán befordulva már érzem a tompaságot, cigit keresek és rágyújtok, elég nehezen gyullad meg, mert a fejem előre-hátra jár, mint az olajkutak nyomócsöve, a lángot a cigaretta a számban valahogy mindig kikerüli. Aztán rájövök, a kezem is mozog és a fejem is, így aztán megpróbálom a kettőt egyszerre csinálni, így már sikerrel járok. De nincs idő megállni, nincs idő álmélkodni, ki kell használni az időt, ezt az utolsó 30 percet az életemből. Nem akarok semmit sem, csak zsibbadó tompaságot, érzelem és hangmentes órákat. Beérek a városközpontba, kirakatokat bámulom, minden olyan semleges, minden színtelen. Aztán a megkopott választási és hirdető plakátokat nézek, egy rozsdás villanyoszlopon. Őrült ingaként tornyosul rám a szer hatása, dübörgő hangok merednek rám a temetői koszorúk csendjében. Na de az utcán nincsenek is temetők, csupán lélekvesztők Misztérium játékok, az erősített keretekben fel-felbukkanó díszített díszlet professzor: No poserán! No poserán! Azaz: Nem törnek át! Nem törnek át! (Antifasiszta jelszó a spanyol polgárháború idejéből).
Gonosz a civilizáció, és az utca mogorván lökdös tova, színes kirakatoktól az öröm alkotta töprengés felé. Hermeneutikus dolgok és jelszavak, a fényképek anyagának furcsa bája, centrifugált urán égő csodája. Lüktető szívdobogás, mely a tüdőmben sípolva morajlik az utca színes egyvelegében. Felújított külvárosi gyárépület a mindenség megrokkant, elektronikus levelek útján terjedve, hirdeti az igét, megsokszorosított merülések a tudomány fertőjében. Könnyű illatok... tükörben széttöredezett ostobaságok. Sűrű, ragacsos, víz gőzölögve nukleáris kályhaként vergődik a torz tavasz szárnytalan nyomai mögött, de most ősz van, lassan tél Eső-gyémánt, ólom-hang, kátrány-hab, szénpor-méreg a szánk szélén. Csúszómászó melegségében Hamlet valóságosabb személy, mint bárki a tömegből. Esni kezd az eső, legalábbis én így érzem, így látom, de már semmi sem biztos, csak hogy csúszom az úti nyálkában És hirtelen szorongani kezdtem, lehunytam a szemem, hogy ne lássam az embereket. Bebújnék a házak közé, ha tudnék. Ha tudnék mozogni, ha mozognának a házak... de én mégis csak egyre toporgok tovább, előre a halálba, a megváltásba, elesek, egy néni felsegít, ő nem közönyös velem, nem olyan, mint a világ. Megszólít, vagyis hozzám szól, mindegy, lényegtelen, hallom a hangját, de felfogni már nem tudom, inkább legyintek és tovább lépkedek az utca végtelenségében. Egyre csak előre, az arcok az utcán rám néznek, üresek fakók, névtelenek, akár én egykoron, de ma már vagyok valaki! Elértem a kábulat ébredését, vagyok valaki! Vagyok! Az arcom szétesik, de én vagyok valaki! Vagyok! Az Isten faszába is már! Vagyok valaki!
S én csak topogok, mint a TV képernyőjén a national geographic chanel-en pingvinek tipegnek tova.
Előkelő smokingjukban a hó-tükrök között. - Pincér! Egy gin-tonicot! - Igenis uram, máris. - Megisszák aztán tovább tipegnek ahogy én is.
A színes meg-megnyilvánuló utcákon egy burok vagyok egy anyaméh mely lopva csúszik tova vágytól részegen bódult kiváncsisággal, tanakodó őrülettel. Magas lázzal ragyog fel a Nap, de fagyot hoz a tél, nem lesz dér, ami nem szitálja át, ez nem pék és nem bognár, csak gyógyszer mely úgy lép át az életen, mint a halál.
Mindig éreztem és érzem, érezni akarom, ó igen, érezni, így szokott beállítani a tükrös agyrém, a megfontolt tegnap és az olvashatatlan írás mélyén a testem. Az utca lökdös, csúszva lépkedek odébb, embrió vagyok, szerek instalálása és istálója. A felügyelő Úr.
Az utcák és a kirakatok összeomolva tömnek tele újnál és újabb képekkel, a lábaim bitumen szerűek, az aszfalthoz ragadok, cammogok a járdán, mint az eszkimók a hóban, a fehér mezőkön a végtelenségen. Kocsik sötét meghajtott láncolata, behavazott mezők a gyógyszerek világában, narkotikumok és a valóság mezsgyéje az átjárók rokonsága.
Az egész hasonlít a peronok villamosainak hátsó előterére. Nincs erő, nincs mely, megállíthatná ezt a pörgést, nincs erő mely zúdított kalapácsként, elárasztaná a gramofonok tehetetlen semmibe hullását. Akkor hatással volt rám a reggel, lefelé! Vagyok valaki!
Hallom Mozartnak fúgáját a zongora moll hangjai közt pusztaságba zuhanva. Az idő áradata, amely szétmossa a jelen falát, mint a gyógyszerek a hasfalat és egyre újabb minták tűnnek fel rajta, melyek egy részét a múltnak nevezzük. Mások gyomorfekélynek
Az emlékezet azt bizonygatja nekünk, hogy valóban volt egy kibaszott tegnap. Volt, tegnap, tegnap volt.
De honnan tudjuk, hogy nem hazug? Honnan tudjuk?
Lehet, hogy az egész emlékezet, nem csak az első hajnal sugárral együtt jelenik meg. Nem értem de mindegy ettől még olvad a világ körülöttem, mint a fagylalt nyáron, tojás, romlott tojások és krémesek, simák és franciák szalmonella.
Tudatosan tudatlan tudatok, tudósítják velem, hogy merre is található az egyetlen kényszerítés nélküli hely, ahol már nem találnak rám. A legszokásosabb dolgok, azok, amiket a civilizáció indigóval gyárt, villamosok, buszok, tetoválások, tűk, fecskendők, kanalak, vonatok és vagonjaik, autók, öreg mamák és csavargók, a metróból felbukkanó majd alá merülő kommersz konzerv tömegek, kiáltozó csöppségek, zsaruk, koldusok, nyomor, babakocsik vadonatúj résztvevőkkel, szmog, szemét és még oly sok minden, ami még ezek fölött vagy alatt van.
A tudomány csak arra tanít meg, hogy mit hogyan, de arra nem, hogy mit miért Mintha egyetlen képcsőben leadott adást figyelő szemek millióival, a tévéképernyőre tapadó tekintetek tudat-óceánjainak információsztrádái egyesülnének előttem. Ezek a megkopott és kiemelt gerincű, kis fejű, széles vállú, kétsoros írógéppel gépelt szövegek, ez a média! Vérplazmaként omlanak össze, remegő tüdő, belső és külső gerjedések, újra és újra elesek, fetrengek az utcán, de senki sem mer hozzám oda jönni, segíteni, talán valaki kihívja a mentőket vagy a rendőrséget, de talán még azokat sem Minek? Kinek?
Minden forog, minden, de minden. Olyan az egész, mint ha egy kibaszott játékteremben lennék, rulett áztatja el a pénzes fazonok vastag tárcáját, szemükben remény, felvágás és a bizonyítás néma képe.
A GOLYÓ, oghhh hát igen, a golyó. Az már aztán valami, és itt pörög, itt! Kurva kibaszott kis szar geci golyó vagyok! Centrum az emelt tétek birodalmában, szempárok figyelnek, tekintetek szegeződnek rám, figyelem, remény, bizakodás. Rám, a pici pattogó golyóra. S a kerék csak pörög, egyre csak pörög. Rulettnek áll a világ, és bátraké a szerencse. A kerék csak pörög, pergeti a golyót, ami most az én testem, de egyre csak pörget, pattogtat, mint esténként a fiatalokat az LSD. Aztán lassul a világ, lassul a golyó, mert hát miért ne lassulna? Tehát mint már éreztem és írtam: lassul a golyó, s vele együtt a kerék is. Lassuló tendenciát mutat a túlélés furcsa kórképe, vagy inkább körképe? Mindegy! Benne adatok és számsíkok a terjedő játékrendszerek burkaiban, nyilak sok-sok és sokkoló topográfiája áztatta mirigyek tömegében, roncsolt sejtek a plazmák vegetatív mezői között.
Piros 5-ös! Senki? A BANK vitte! Kérem tegyék meg tétjeiket, fél perc és pörög a kerék
Legszívesebben fognék egy kést és vájatokat ékelnék magamba, mint ahogy az asztalos teszi azt a megmunkálandó anyaggal. Vérző, bugyogó, repedni vágyó hegeket, ájulásig roncsolt sebeket és szétpattant ereket. Mindegy! Minden mindegy! Csak tompítsa el a hangot! Zárja el őt! Azt, ami bennem lüktet, a saját hangomon szól hozzám, de kritikusabb és dacosabb, mint bármelyik filmkritikus. Mindegy! Minden mindegy! Más bűn ez amúgy is, más ez! Csak gyengüljön a hang, csak múljon a szűnni nem akaró keserűség, csak valami adjon színeket a kibaszott szürkeségbe, csak valamilyen anyag vagy drog oldja fel az ürességet. Ezt az ürességet, mely a szívemben és az agyamban táncol, társak és zene nélkül, kicsavart karjával pantomím művészetet utánoz, pörög és szakad meg, mint eltévedt órarugó. Aztán valami hallhatatlan tánczenekar imitálására könnyed léptekkel szökell, az üresség névtelen és arctalan plazmagyárában, hol kódolatlan képek készülnek a tükrökön átverődő lényegtelen lények mozgásáról.
Ezt az ürességet, mely a szívemben és az agyamban vergődik, vagy csak ezeknek a helyén. Már semmit sem tudok. Üresség belül, legbelül, egy alvatlan testben, mely képtelen aludni, fájdalmasan és keserűen, csonkán vegetál a felkelő reggel egyvelegében. Üres, odvas és vén, akár a hegyek melyek az ég felé törnek.
Freud azt mondja az anyaméhről, hogy: nincs más hely, amelyről ennyire biztosan tudnánk, hogy már voltunk ott. Én az ürességgel vagyok talán így. Belül elkorhadok, lassan totyogva, csoszogva, szótlanul nyikorogva. Olyan az egész, mintha belül vaságyak, rozsdás küllők, csavarok, fogaskerekek volnának. Elakadtan, beszorulva, mereven zakatolnak, pattognak, de soha sem forognak. Valami meghalt bennem. Egyre jobban fáj, új és új képleteket ér el, hallgatom szavait, mint édes mesét a gyermek lefekvés előtt, szemei előtt csodák elevenednek meg, próféták és csillag-anyák, szárnyaló felhő-apák, álmok. Melyek nekem már nem adatottak meg. Képtelen vagyok hazudni a világnak, de legfőképpen magamnak. Bűnös vagyok!
Lassan elhalnak a könnycseppek a szememből, és lassan tompul az üresség is. Reggel fél 7 van. Visszafekszem az ágyamba, betakarózom, s várom anyámat a gyógyszerekkel és a gőzölgő forró teával. A nap lassan felkel, és ezt teszi persze a város is, az utcáról kocsik morajló zaja szűrődik be a fénnyel együtt. Munkába siető emberek, csoszogó és kapkodó léptek. Felébredt hát a város, fel! Én vigyáztam álmát, virasztottam, de nem azért mert ez volt a feladatom, csupán a fájdalomcsillapítóra nem használ a gyógyszerem, a kettő közömbösíti egymást. Felkelt hát a város, a tündöklő nap, ontja sugarait, ezen az az őszi reggelen is. De tegnaptól egy emberrel kevesebb ember csodálja a reggel frissességét, eggyel kevesebb érezheti a hűvös harmatot, eggyel kevesebb arc él, eggyel kevesebb tüdő lélegzik, s fújja a sűrű füstöt, szidja a kormányt és az alacsony fizetést. És mindez az én hibám, az én művem. Mi vagyok én? Halálosztó? Nem! Csak beteg ember
Aztán megint csak napok telnek el, unalmasan, szürkén, ábrándok és gondolatoktól mentes hosszú órák, reggelek és felejtető, tompító éjjelek. Lassan a gyógyszerek is hatnak, amiket anyám mohón pumpál belém, néha szép szóval, néha kemény dorgálások között. Igazából nem akarok meggyógyulni, mert akkor vissza kell mennem az iskolába, és én ezt nem akarom. Egyre lejjebb megy a lázam, és már köhögni sem köhögök olyan sokat. A hangom kezd újra a régi lenni, már nem fájnak a végtagjaim, hatnak az antibiotikumok.
Valahogy a hangok, a gondolatok elakadtak valahol. Valahol bennem, vagy a gomolygó csendben, felnyitott könyvben, belelapozva, könnyekben lebegve, bársony mosolyban forogva. Bennem elakadva, elrekedve, fény nélkül elzárva, tudattalanul vagy tudatosan, most már édes mindegy. Már a Biblia is panaszkodik az emberiség messzemenő tudatlanságáról. Hóseás 4.6-ban azt mondja az Úr: Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való.
Úgy gondolom az emberiség azért szenved a földön, és társadalmunk azért ilyen degenerált, mert Jézust keresztre feszítettük, és az Úr ezért bünteti a népeket, ezért vannak vírusok, katasztrófák, háborúk és milliónyi szenvedés. De ez nem egyoldalú dolog, hiszen, sok dolgot, mi magunk emberek állítunk elő vagy idézünk elő, például a globális felmelegedést, vagy a biológia fegyverek és hadviselés paradigmáit.
Nem hiányoztak a belső gondolatok, inkább csak így elmerengtem igazán egyedül dolgokon, és senki és semmi sem szólt bele. Nem hiányoztak a gondolatok, de éreztem, hogy ettől még bennem vannak, nem szólnak, nem beszélnek, nem súgdosnak, nem ordítanak, csak vegetálnak. Várják a megfelelő percet és időt, mikor igazán belém taposhatnak. Sajnos egyre rosszabb a helyzet, régebben csak egy hang szólt hozzám, ma már előfordul hogy több is, vagy csak a hangját változtatja meg? Nem tudom, nem tudhatom
csak érezhetem, de nem érzem. Semmit sem érzek!
Találgattam, hogy vajon ezzel az utolsó gyilkossággal elfojtottam őket és talán elégedettek is. A találgatásomra nem jött válasz, csak hallgatás és csend. S én csak feküdtem az ágyamon, lábaim lelógtak róla, karjaimat meg úgy nyitottam szét, mintha Jézus lennék a kereszten, csak itt a feszület, az életem, a stigmákat okozó szegek, pedig a bűneim. Töviskoronám a hangok és halálom a megnyugvás. Na szép! Én és Jézus? Hol vagyok én ő hozzá? A hasonlat abszurd és morbid is egyben, így inkább felülök és máson kezdek gondolkodni. Csavar sokszor jut eszembe, főleg esténként, mikor beveszem az egyre fogyatkozó gyógyszert. Tudtam, hogy mivel nem fáradok ki, sem testileg, sem pedig szellemelig, így több serquelt kell lenyelnem, mintha fáradt lennék. Testileg nem edzhetek, hiszen a karomban a ceruza okozta seb, még mindig nem gyógyult be teljesen, és lehetséges, hogy egy erősebb emeléstől felpattanna a heg. Így 2 szemet kellett bevennem, két darab 100 mg-osat, minden este 200 mg. Van, aki már 50-től is alszik, akár 18-20 órát, engem meg ennyi is csak 6-7 órára kapcsol ki. Félek, hogy elfogy a gyógyszer, valamit tennem kell, na de mit? Ha nincs testi fáradtság, akkor marad az elme bombázása adatokkal, azaz tanulás. Valamit tennem kell, gondolkodni, kifáradni, lemerülni, mint egy eldobott elem. Aztán végül döntésre jutottam: levettem egy könyvet csak úgy a polcról, csukott szemmel, nem lestem, picit sem, legyen az bármilyen unalmas íromány, én végigolvasom, és ha tehetem elemzem és agyalok rajta. Matattam a könyvek között, és az ujjaim rátapintottak egy viszonylag vaskos és vastag, zömök könyvre, nem érdekelt, hogy mi az, csak olvasni akartam, figyelni, fáradni. Goebbels-napló
Joseph Goebbels birodalmi népnevelési és propagandaügyi miniszter e kötetben olvasható naplórészéletei a Ralf Reuth által kiadott Joseph Goebbls Tagebücher (I-V. Piper, München-Zürich 1992) című kiadványból valók. A 2186 nyomtatott oldalnyi német szöveg nem foglalja magába - kezdte az előszó.
457oldallal estére végeztem, de nem álltam meg, ághh, nem, nem szabad. Leraktam az ágy mellé a könyvet, s vettem is már le a következőt. Joseph J. Carr Megtört kereszt, 280 oldal. Csak faltam az oldalakat, mellette jegyzeteltem, sűrűn húzkodtam át olvashatatlan írásomat. Este 11 körül aztán, bevettem a gyógyszerem, most már csak 1 szemet, fáradt voltam, beteg és kimerült. Reggel felkeltem és délre végeztem ezzel a könyvvel is. Ment az ágy mellé, s vettem is le az újabbat. D. Melnyikor L. Csornaja Hitler mítosz és valóság. 219 oldal, estére ezzel is végeztem. Megint csak fáradt voltam, s újból elég volt 1 szem gyógyszer is. Gondolkodni kezdtem, ha ezt így csinálom tovább, ha képes vagyok tartani az iramot, akkor 9-10 napig is lesz még gyógyszerem, hogy mi lesz utána, azt még magam sem tudom ezen próbáltam rágódni még, de a szer hatása lassan elnyomott és ezek a gondolatok, épp úgy félbemaradtak, mint a kinyitott könyvek hasábjai.
Stefan Niemager A nácik aranya, 263 oldal. Torrente del Bosque A ku klux klán története, 213 oldal, igaz ez tele volt képekkel is. Azért érezhető Csavar irodalmi és ideológiai hatása a könyvespolcomon. Délután kettőre ezzel is végeztem, a jegyzetem fehérlő lapjai, fekete megfolyt görbe írásokkal teltek meg. Az állapotom folyamatosan javult, így aztán 4-körül elmentem a könyvtárba. Nem, nem azért, mert nincs itthon elég könyv, és még a témába vágó irodalomtól is akad volna pár kiadás, de azok többsége inkább lengyel szerzőktől valók, ők pedig nem a pártatlanságukról híresek. Felöltöztem, kabátot húztam, s elindultam a városközpontba, hogy eggyé váljak a szmoggal, a fényes kirakatokkal, a színekkel, a város zajával. Egy idő után belefáradtam mindebbe és inkább bekapcsoltam a walkmant, a fülhallgatókból bömbölt a Pantera, Phil Anselmo az énekes, éppen arról ordított, hogy milyen egyedül. Nálam jobban senki nem tudja gondoltam és figyeltem az utca nyüzsgését. Hajam arcomba omlott és ide-oda lóbálta a szél, mint láthatatlan porszívó, úgy vitte, karolta fel a száraz leveleket és a szemetet az utcákon. Nem foglalkoztam a világgal és az sem velem, üres voltam, üreges, akár egy korhadt fa. Csak a földet néztem, a mocskos aszfaltot, rugdaltam a kavicsokat és csak a földet néztem, csak a földet
A városi könyvtár annak a parknak a szélén volt, ahol megöltem Nikit. Ahogy közeledtem a park felé, úgy törtek fel bennem a képek. Próbáltam a zenére figyelni, az ordító hangra, a szaggató gitárokra, a lüktető és precíz dobokra. De nem tudtam megállítani, megfékezni őt. A hang 3 és fél nap után újra megszólalt, s fájdalmasabb volt, mint valaha. Kegyetlen, nyers, arcba vágóan őszinte. Mintha abban a pár napban is csak érlelte volna magát, vonszolta volna egyik kórteremből a másikba gennyedző, férges őszinte húsát, testét vagy lelkét, ha van neki egyáltalán ilyen. Feltört itt van. Gondolat formájában, vagy csak a testemben, bennem elkaparva, de itt van, Itt!
Na mi van te fasz? Mész náci könyveket olvasni? Ezekkel próbálod Csavar emlékét és tettedet palástolni? Ezzel? Nevetséges vagy! Jaj, és álljuk meg egy szóra! Hol is van ez a könyvtár? Na hol?
Nem válaszoltam rá, de nem is kellett, ő már mondta is a választ. Nem is mondta, búgta, mint valami álmatag munkagép, mely soha nem áll meg.
Niki, óóóhhh, hát igen. Ismerősen cseng ez a név nekem. Neked nem? Jaj, hát persze, hogy igen. Hogy a picsába ne. Na és ki is ölte meg? Na ki? Hát te!
Nemcsak én, te is! Te bennem vagy!
Szép lány volt, ugye szép? Tetszett? Jó lett volna, mire is?
Nem! Nem!
Óhh nem, és Anna? Ő sem?
Nem! Nem! Nem!
Egyszer csak valaki megfogja a vállam, s hozzám szól, én falfehér arccal a meglepődéstől oda fordulok. Az első másodperc töredékében azt hittem, hogy a belső hang már testet is tud ölteni, hogy így roncsoljon szét lassanként. De aztán megnyugodtam, csak egy korosodó férfi állt mellettem. Drapp ballonkabátját a szél lassan lengette, haja már őszbe fordult, s arcán ráncok feszültek már, az idő pergő homokszemcséi. Kikapom a fülemből a hallgatót, ő pedig megismétli újra a kérdést, reménykedve talán, hogy most már fel is fogom amit mond.
Minden renden van, fiatalember?
Igen, igen, persze.
Akkor jó. Csak nem értettem, hogy miért kiabál a könyvtár előtt, hogy: Nem! Nem! Nem!
Hát elbambultam, tudja most szakított a barátnőm, és rengeteget jár a fejemben, nagyon hiányzik.
Akkor keressen egy másik lányt! Rengeteg van, csak nézzen körül! Próbáljon élni, és nem kiabálni a parkban.
Jó, jó és köszönöm.
Mit?
Mindegy, lényegtelen, de köszönöm.
Minden rendben van magával?
Persze.
Nem akarok beleszólni az életébe, de orvos vagyok. A katonai sorozásnál vagyok pszichológus.
Értem.
Mondom, nem akarok beleszólni az életébe, de ha nagyon komolyan megviseli a szakítás tudata, akkor jöjjön el a rendelőmbe és beszélgethetünk. Ha akar róla beszélni, ha úgy könnyebb mindent, újrakezdeni.
Ááághhh, nem. Nem, köszönöm, nem akarom az én gondjaimmal önt terhelni. És azt sem szeretném, ha kartotékba kerülne a nevem.
Ha nem akarja, hát nem fog. Párszor bejön a rendelőbe, beszélgetünk, és nem írom a nevét sehová sem be.
Adjak egy címet? Vagy telefonszám?
Jó, jó, rendben. Lehet hogy megkeresem, de szerintem minden rendben lesz velem, csak ez a pár nap ilyen elviselhetetlen.
Jó, semmi sem kötelező. majd papírt és tollat vesz elő, felírja a nevét, a számát és a rendelő címét.
Köszönöm.
Ugyan már, nincs mit!
De én akkor is köszönöm.
Jó.
Minden jót!
Viszlát!
Viszlát!
A férfi eltűnik lassan a fák rengetegében, kopott kabátja még néha felvillan egy-egy pillanatra, de lassan azt is elveszik a szemem elől és egybefolyik a fák padok és emlékművek színes képmásával. És én állok, állok a könyvtár előtt, kezemben egy cetlivel, és a hang hallgat, csend van, csend van belül De a külvilág ettől még tovább lélegzik, egy percre sem áll meg, tudomást sem vesz rólam, nélkülem is él, de még mennyire. A távolban mentő hangja visít, hangja mindent ellep, ahogyan átrobog a központon. Az égre nézek, az ágakon madarak gyülekeznek, nyugatra repülnek, ott biztos minden jobb, vagy csak az idő melegebb csak, nem tudom, de itt már a tél derének rézkarcolatai lassan megjelennek. Bemegyek a könyvtárba, s kihozok pár könyvet, hazamegyek, megebédelek és olvasni kezdek, majd megírom az esszét.
Heinrich Himmler (1900-1945) esszé
Bajor katolikus családban született. Apja udvari tanító volt a bajor uralkodóházban, s nagy tisztelettel kérte fel Henrik herceget, hogy legyen fia keresztapja, s névadója. Az ifjú Heinrich gyerekkora apja szigorú és pedáns felügyelete mellett telt, aki papot akart nevelni fiából. A legszigorúbb katolikus hitben nevelték, de nemsokára meggyűlölte az egyházat, s fokozatosan eltávolodott a vallástól, valószínűleg zsarnoki apja iránt érzett dühből. Mindemellett csak apja halála után mert kilépni az egyházból. Apja szigorú nevelése mély nyomokat hagyott Himmler lelkében. Megőrizte benne a tiszteletet bizonyos külső látszatok iránt. A náci zsarnokság egyik legborzalmasabb képződményében, az auschwitzi haláltábor kapuján az alábbi szöveget íratta: "Arbeit mach frei!", azaz "A munka felszabadít!". E felirat nem holmi cinizmus terméke, ahogy a virágok sem a táborokban, hanem a fanatikusan vallásos apa tanításainak kései öntudatlan kisugárzásai. Himmlert nem vonzotta a papi élet, annál inkább szeretett volna katonai pályán befutni, s elhelyezkedni. Nagy nehezen elérte, hogy 18 éves korában bevonulhasson, de a háború, legnagyobb bánatára véget ért, mielőtt frontra kerülhetett volna. A katonai irodában, ahol rövid szolgálati idejét töltötte, megtanulta a rendszerező gondolkodást, a pontos és maximálisan részletes kimutatásokat. Ehhez járult még az otthonról hozott félelmetes fegyelme, s kitartása is. Ezekre a tulajdonságokra figyelt fel Hitler és ezekkel vált azzá, akivé a náci propaganda tette. A háború után mezőgazdász végzettséget szerzett a müncheni egyetemen, akkoriban csúfolták baromfifarmja miatt "ganyé Himmlernek", ez a jelző rövid időn belül a szörnyű Himmlerre váltott. A mezőgazdaság adta lehetőségek nem elégítették ki állandó tenni akarását, sokkal jobban érdekelte a történelem, annak is a germán mitológia része és a középkorban eltemetett és véresen kigyomlált francia Katharizmus gyökerei. A nacionalista diákkörből már csak egy lépés volt az NSDAP. A pártban Gregor Strasser munkatársa lett, és már itt felhívta a figyelmet egyik félelmetes tulajdonságára, a hihetetlen munkabírására és memóriájára. Strasser már-már bolsevista nézetei azonban taszították a fiatal bürokratát, és sokkal inkább vonzotta Hitler dagályos nacionalizmusa. Így aztán átpártolt a Führerhez, aki nagyra becsülte tisztelettudó és fegyelmezett magatartását. Hitlernek pont ilyen emberekre volt szüksége, Himmler egy maximalista, s minden idejét feláldozó fanatikus lett, aki nem véletlenül lett Hitler jobbkeze. Bár én mégis igazságtalanságnak tartom Hitler oldaláról azt, hogy halálával a 3. birodalom vezetője nem Himmler, hanem a Karl Dönitz (1891-1980) lett volna. Bár kétségtelen tény, hogy Dönitz jártasabb volt katonai téren, mint Himmler, hiszen Dönitz már az 1. világháborúban bizonyított, sikeres tengeralattjáró parancsnok volt. 1939-ben ellentengernagy és az új német U-hajó flotta parancsnoka lett. Ő dolgozta ki a tengeralattjáró-harc stratégiáját, amelynek fő taktikája "falkavadászat". Hitler olyannyira utódjának tartotta Dönitzet, hogy Dönitz a Feisburgban székelő német kormány vezetőjeként esett brit fogságba. A nürnbergi perben 10 év börtönbüntetést kapott. Dönitz igazi kegyetlen tengeri farkas volt, akit csak a győzelem érdekelt. Maximalista volt ő maga is, de véleményem szerint Himmler sokkal többet tett a náci propagandáért, jobban átvette és érezte a fehér faj felsőbbrendűségét. Himmler nem csak ott menetelt a Führer mögött a sörházi puccs idején, de ő vitte a mozgalom zászlaját is. Hitler szabadulása után megbízta Himmlert, szervezze meg a párt testőrségét. Ekkor derült ki, hogy Himmler született szervező zseni. Amikor átvette 1929 január 6-án az SS parancsnokságát, az egység mindössze 280 főt számlált, és amikor 1945-ben elbukott, az SS már uralta az államot, a pártot és a hadsereget egyaránt. Himmler rangja a Reichsführer SS volt, vagyis az SS legfőbb vezetője az egész birodalomban, és valóban az SS az ő legszemélyesebb ügye maradt egészen az összeomlás pillanatáig. Soha ember ekkora hatalmat nem tartott a kezében, de soha ember sem volt, aki ezt másképpen használta volna fel, mint alárendelt minőségben. Himmlernek nem volt magánélete, egész életét az SS a Führer és az árja létére, éltetésére tette fel. Rendőri és szervezeti kérdésekkel foglalkozott elsősorban, a katonai kérdésektől távol tartotta magát. Nem úgy a faji problémától, amelyeknek szinte beteges megszállottja lett. Ennek abszurdizmusát jelzi, hogy saját magát a híres német lovagkirály, Madarász Henrik reinkarnációjának tekintette. Hitt abban, hogy csak testünk válik az idő martalékává, lelkünk új testet keres vagy ölt. Hitt az okkultizmusban és a spiritista elméletekben. Erről nincs pontos információ, de valószínűnek tűnik, hogy Himmler, Hitler és több náci vezető többször csináltak közös szeánszokat és más okkult tevékenységeket. Himmler gyűlölte az egyházat és fiatal korával ellentétben felnőttként ellene is fordult. Fontos szerepet hagyott a Katharizmusnak és annak elfojtott gyökereinek. Van olyan feltételezés is, ami azt mondja ki, hogy nem csak a pénzért és a hatalomvágyért kellett meghalni a
zsidóságnak. Hitler hitt a New Age-ben, azaz az új vallásban ami a katharizmus és okkultizmus alapjaira épült. Egy vallás csak akkor válhat igazán vallássá, ha felszámoljuk elődjét, hogy biztos alapokra legyen kiépítve. A zsidóság volt az első vallás, ahogy maga Jézus is zsidó volt. Ha az első alap vallást eltapossuk,
akkor van mire építenünk. Erre jó példa hazánkban a kereszténység megjelenése és az, ahogy ráerőszakolták a pogányságra. A pogány hit mára maximálisam letűnt, csak a Bibliában üti fel fejét pár pontban, igyekszik a sötétből a fényre, a felszínre, de letűnt már az a korszak, lecsengett és elkorhadt, megadván magát az idő vaskos kezének. Tökéletesen el tudták tüntetni ezt az ősi és nagyon mély vallást. Isten kérdése is érdekes...
Ha saját világot teremtünk, azzal eltávolodunk a földi értéktelenségtől és átvehetjük Isten szerepét, mi magunk is Istenek lehetünk. Ez történt Hitler esetében is, létrehozott egy világot, amiben ő volt a messiás, Himmler a főpap és az SS alkotta a könyörtelen klérust.... Hitler az évek során fokozatosan a fényre, a valóságra hozta saját belső világát, ráerőszakolva a német népre, s majdnem az egész világra. Persze mindez csak feltételezés, de most, hogy egyre több és több katonatitok jár le és nyílnak fel poros évtizedek lepte fedelek, csikorogva kattannak a végtelennek hitt, örök időkön keresztül zárt és alvó lakatok. Persze a történelem olyan dolog, amit minden kor másképpen él meg, másképpen fog fel, s másképpen tanít... Visszatérve Himmlerre, erre a kivételes tehetségű emberre... ha másképpen fog fel dolgokat, talán nem is lép ekkorákat a náci birodalom, hiszen Hitler, Göring, Goebbels mellett ő maga is náci jelképpé vált. Ez a szerény és barátságos, ártatlan külsejű, de borzalmas akaraterővel rendelkező és elvakított ember a harmadik birodalom egyik legkiemelkedőbb személye lett. Csodálója volt a Német Lovagrendnek, s eszerint szervezte meg az SS-t. Ugyanakkor alacsonyabb rendűnek s ezáltal rabszolgának tekintette a szlávokat, zsidókat és a nem "északi árja" fajokat. A Himmler által létrehozott szervezet tökéletesen működött. GESTAPO - ez a három szótag tizenkét éven át rettegésben tartotta előbb Németországot, majd egész Európát. Milliókat üldöztek azok, akik egy eszme, egy hit s talán mondhatom azt, hogy egy vallás alatt tevékenykedtek, milliók szenvedtek, s haltak meg a Gestapo (Geheime Staatspolizei - Titkos Államrendőrség) tagjainak könyörtelensége következtében. A titkosrendőrség leszámolt mindennel, s mindenkivel, ahogy tette azt minden ellenzékkel a párton belül és kívül - Röhm és az SA - és a szovjet mintára ő hozta létre a koncentrációs táborok félelmetes rendszerét, amelyekben aztán halálra dolgoztatták értelmes vagy értelmetlen munkavégzésekkel a zsidókat, a cigányságot, a homoszexuálisokat, pszichiátriai problémákkal küszködő egyéneket, politika foglyokat, s a megszállt területek lakosságát, a hadifoglyokat. De nem csak munkára használták a táborokban deportált hosszú végtelennek hitt vagonokban érkező nem árjákat, hanem fontos szerepet kaptak itt az orvosi kísérletek is. Mengele Josef (1911-?), azaz a "halál angyala"... SS orvosként tevékenykedett a francia és az orosz hadjáratokban a fronton. Majd 1943-tól az auschwitzi táborba érkezve elkezdte élete nagy művét... a "tudományos kutatásokat"... ennek a tevékenységének voltak szélsőséges megnyílvánulásai, a legkülönbözőbb biológiai kísérletek, az emberi tűréshatárok, de volt hasznos oldala is: rengeteg vírus lett kipróbálva és semlegesítve, töménytelen betegségre találtak ellenszérumot, s még ha morbidan is hangzik, de hatalmas léptekkel fejlődött az orvostudomány... Az mondható el az egész náci ideológiáról, hatásáról és vezetőiről, így többek között Himmlerről is hogy semmi sem csak jó és semmi sem csak rossz, semmi sem éjfekete, ahogy semmi sem hófehér... Himmler halála viszont szégyen, hiszen a végső összeomlás pillanatában menekült, majd a határon elfogták és a felelősségre vonás elől az öngyilkosságba hátrált...
Kétségtelen tény azonban, hogy nevét örökre beírta a történelem viszontagságos gyűrött és idő álmatag szele rongyolta könyvébe... Himmler mindig a nagyságra vágyott, nem érte be egy mezőgazdasággal foglalkozó farmer életével és jövőjével... Talán Himmler pont azt érte el amit egész életében akart, híres lett, és nem temette el a nagy szürke átlag, nem olvasztotta be a sivár mindennapok egyoldalúsága, sem nevét sem jellemét. Heinrich Himmler mindenkinek ugyanaz a jelentéktelen külsejű, kerek szemüvege mögé búvó ember jut eszébe, keserű és félelemmel telt tisztelet övezi nevét és múltját még mind a mai napig. Neve mindig ott lesz említve Hitler, Goebbels, Göring, Dönitz, Eichmann, Heydrich, Hess, Mengele, Röhm, Rommel, s a többi náci fejes mellett. Neve ott lebeg a szemünk előtt, ha horogkeresztet látunk vagy ha Dachau, Auschwitz vagy más halál-munka-koncentrációs tábor nevét halljuk vagy olvassuk... beírta nevét a pergő idők apró homokszemcséi közé is, de ami fájdalmas az az, hogy mindezt rengeteg ember szenvedésével és halálával érte el.
XXIX.
A gyógyszerem gyorsan fogy, már nem köt le az olvasás, az esszémmel úgy érzem mindent lezártam, mindent kiírtam magamból. Talán ezzel le is tettem valamit Csavar elé. Nem hinném, hogy megbocsát bármikor is, de úgy érzem így mégis tettem érte valamit. Közben körözést adnak ki rá, már öt napja nem látta senki. Gondolatok újra jönnek, előre törnek, lépkednek bennem, akár a naiv emberben a remény sugarai. De csak hajótöröttek vagyunk, kik erre a bolygóra préselődtek össze, csak elveszett lelkek, akik a csillagokat nézik, kémlelik a Hold sugarainak monoton mezsgyéit, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, és a csillagok valóban az otthont jelentik és tényleg vezetnek valahová
- Gyilkos vagy! szólal meg a hang.
- Csak azért tettem hogy ne adjon fel!
- Gyilkos vagy, egy kibaszott gyilkos!
- Nem!
- De!
- Muszáj volt!
- Neked ennyit ér a barátság? Neked ennyi egy ember?
- Nem bírom tovább! Nem! Nem!
- Gyilkos vagy! Gyilkos! Egy kibaszott gyilkos!
- Az! Gyilkos vagyok, de nagyon fáj.
- Baszhatod! Azt hiszed, hogy megbánással feltámaszthatod?
- Nem!
- Azt hiszed azzal, hogy foglalkozol a náci propagandával, azzal Ő újra él?
- Nem! Nem! De így könnyebb...
- Könnyebb? Szánalmas vagy!
- Az! - vallom be beletörődően, majd gyógyszereket keresek az egyik szekrényben. Fájdalomcsillapítót, lázcsillapítót találok csak, de mindegy csak hasson, csak sok legyen, csak sokk!
Barbamid közepes fájdalamat jól csillapító, enyhe nyugtató hatású. Quarelin neurózis, szorongás, feszültség, görcs és izom merevedés oldására. Sertan epilepsziára, akár a Rivotril. Probon fájdalomcsillapító és gyúlladáscsökkentő, Glutarec agyműködésének serkentésére, felpörget, ahogy a koffeintabbletták és a c-vitamin együttes hatása. Germicid és Kalmopyrin, ezek meg közepes lázcsillapítók. Csak ezek vannak itthon, ezek amolyan háztartásbeli gyógyszerek, melyek még a családban előfordult régebbi panaszok vagy betegségek kezelésére és enyhítésére vannak. Biztos nem azért tartották meg a szüleim, hogy aztán én ezeket mind beszedjem egyszerre, de az élet útjai kifürkészhetetlenek
Csak állok, előttem a konyhaasztal telis-tele gyógyszeres levelekkel, dobozokkal és leírásokkal. Azon gondolkodom, hogy ezeknek együtt milyen hatásuk lenne, és hogy ennyi megölne-e. Arra a döntésre jutok, hogy valószínűleg igen. Aztán kiszedem az üvegekből és gyógyszereslevelekből az összes tabblettát és kapszulát, egy zacskóba merem az összeset, mint kisgyermekként a legot. Csak akkor játszottam, ma is azt teszem, de akkor gondtalanul játékokkal, most pedig felelőtlenül az életemmel. Nem! Nem! Óoo nem! Nem a haláltól félek, csak ha értelme lenne az egésznek, ha volna kiért maradnom itt, vagy ha volna is, akkor sincs értelme, nem tudom megállítani önmagam. Gyilkos vagyok, és a gyilkosnak lógnia kell! Felmegyek tehát a szobámba, és Rivotrilt veszek be, 0,5 mg-os, aprócska sárga köralakú tablettákat. Eredetileg epilepsziás rohamok kezelésére van, gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt alkalmazzák, de fóbiák és depresszió ellen is bevált pszichiátriai gyógyszer. Rá lehet kattanni, mint a Xanax-ra, hasonló nyugtató ez is.
Átlátszó sárgás üvegben van, nagy fehér csavaros kupakkal. Lecsavarom majd kiszedem a tetejébe nyomott vattát, a tenyerembe öntöm az egész üveg tartalmát. Elvileg 50 szem van benne, de ahogy elnézem ez még 30 sincs. Suliban vettem az egyik gyógyszeres arctól. Vény nélkül nem adják ki a gyógyszertárban, mivel a heroin függők is előszeretettel alkalmazzák az elvonási tünetek mérséklésére, ideiglenesen a szer pótlására. Akármit is hallok vagy látok, semmi sem dob fel, de nem is hangol le, úgymond középérzést ad, ha valaki nagy mennyiségben szedi vagy összetörve orvosi desztillált vízzel higítja és vénásan fecskendezi be, akkor az egész világot másképpen láthatja, pl nem azért eszik, mert éhes, hanem mert szokott. Végül visszaöntök öt-nyolc szemet az üvegbe, pattognak az oldalán halkan.
Előpakolom a zacskóból a gyógyszereket és lassanként kirakom őket az asztal közepére. Mindent lassan és szépen, nyugodtan, megfontoltan, egy szem sem eshet le, mind az enyém, csak az enyém. Mikor már mind az asztalomon van, kis halomba merve, lassan kezdem bevenni őket, 4 szem gyógyszer 2 korty kóla. A 2 literes üvegből közel a fele hiányzik, mikor az utolsó adagot is lenyomom a torkomon. Ennyitől már hányingerem van, de nem hányhatom ki őket, kárba menne az élvezet és a halálom. Hogy a hatást üssem és elviselhetővé tegyem, beveszek még 8-10 szem koffeintabblettát és rá egy levélnyi c-vitamint, a c- vitamin azért kell, hogy a koffein gyorsabban pörgessen fel. Én sem vagyok normális, beveszek fél kg nyugtatót és rászedek koffeint hogy pörögjek, talán ezzel közömbösítem a hatást? Nem tudom, majd kiderül
Kabátot veszek, cipőt húzok és beindulok a városba élvezni a hatást. A harmadik utcán befordulva már érzem a tompaságot, cigit keresek és rágyújtok, elég nehezen gyullad meg, mert a fejem előre-hátra jár, mint az olajkutak nyomócsöve, a lángot a cigaretta a számban valahogy mindig kikerüli. Aztán rájövök, a kezem is mozog és a fejem is, így aztán megpróbálom a kettőt egyszerre csinálni, így már sikerrel járok. De nincs idő megállni, nincs idő álmélkodni, ki kell használni az időt, ezt az utolsó 30 percet az életemből. Nem akarok semmit sem, csak zsibbadó tompaságot, érzelem és hangmentes órákat. Beérek a városközpontba, kirakatokat bámulom, minden olyan semleges, minden színtelen. Aztán a megkopott választási és hirdető plakátokat nézek, egy rozsdás villanyoszlopon. Őrült ingaként tornyosul rám a szer hatása, dübörgő hangok merednek rám a temetői koszorúk csendjében. Na de az utcán nincsenek is temetők, csupán lélekvesztők Misztérium játékok, az erősített keretekben fel-felbukkanó díszített díszlet professzor: No poserán! No poserán! Azaz: Nem törnek át! Nem törnek át! (Antifasiszta jelszó a spanyol polgárháború idejéből).
Gonosz a civilizáció, és az utca mogorván lökdös tova, színes kirakatoktól az öröm alkotta töprengés felé. Hermeneutikus dolgok és jelszavak, a fényképek anyagának furcsa bája, centrifugált urán égő csodája. Lüktető szívdobogás, mely a tüdőmben sípolva morajlik az utca színes egyvelegében. Felújított külvárosi gyárépület a mindenség megrokkant, elektronikus levelek útján terjedve, hirdeti az igét, megsokszorosított merülések a tudomány fertőjében. Könnyű illatok... tükörben széttöredezett ostobaságok. Sűrű, ragacsos, víz gőzölögve nukleáris kályhaként vergődik a torz tavasz szárnytalan nyomai mögött, de most ősz van, lassan tél Eső-gyémánt, ólom-hang, kátrány-hab, szénpor-méreg a szánk szélén. Csúszómászó melegségében Hamlet valóságosabb személy, mint bárki a tömegből. Esni kezd az eső, legalábbis én így érzem, így látom, de már semmi sem biztos, csak hogy csúszom az úti nyálkában És hirtelen szorongani kezdtem, lehunytam a szemem, hogy ne lássam az embereket. Bebújnék a házak közé, ha tudnék. Ha tudnék mozogni, ha mozognának a házak... de én mégis csak egyre toporgok tovább, előre a halálba, a megváltásba, elesek, egy néni felsegít, ő nem közönyös velem, nem olyan, mint a világ. Megszólít, vagyis hozzám szól, mindegy, lényegtelen, hallom a hangját, de felfogni már nem tudom, inkább legyintek és tovább lépkedek az utca végtelenségében. Egyre csak előre, az arcok az utcán rám néznek, üresek fakók, névtelenek, akár én egykoron, de ma már vagyok valaki! Elértem a kábulat ébredését, vagyok valaki! Vagyok! Az arcom szétesik, de én vagyok valaki! Vagyok! Az Isten faszába is már! Vagyok valaki!
S én csak topogok, mint a TV képernyőjén a national geographic chanel-en pingvinek tipegnek tova.
Előkelő smokingjukban a hó-tükrök között. - Pincér! Egy gin-tonicot! - Igenis uram, máris. - Megisszák aztán tovább tipegnek ahogy én is.
A színes meg-megnyilvánuló utcákon egy burok vagyok egy anyaméh mely lopva csúszik tova vágytól részegen bódult kiváncsisággal, tanakodó őrülettel. Magas lázzal ragyog fel a Nap, de fagyot hoz a tél, nem lesz dér, ami nem szitálja át, ez nem pék és nem bognár, csak gyógyszer mely úgy lép át az életen, mint a halál.
Mindig éreztem és érzem, érezni akarom, ó igen, érezni, így szokott beállítani a tükrös agyrém, a megfontolt tegnap és az olvashatatlan írás mélyén a testem. Az utca lökdös, csúszva lépkedek odébb, embrió vagyok, szerek instalálása és istálója. A felügyelő Úr.
Az utcák és a kirakatok összeomolva tömnek tele újnál és újabb képekkel, a lábaim bitumen szerűek, az aszfalthoz ragadok, cammogok a járdán, mint az eszkimók a hóban, a fehér mezőkön a végtelenségen. Kocsik sötét meghajtott láncolata, behavazott mezők a gyógyszerek világában, narkotikumok és a valóság mezsgyéje az átjárók rokonsága.
Az egész hasonlít a peronok villamosainak hátsó előterére. Nincs erő, nincs mely, megállíthatná ezt a pörgést, nincs erő mely zúdított kalapácsként, elárasztaná a gramofonok tehetetlen semmibe hullását. Akkor hatással volt rám a reggel, lefelé! Vagyok valaki!
Hallom Mozartnak fúgáját a zongora moll hangjai közt pusztaságba zuhanva. Az idő áradata, amely szétmossa a jelen falát, mint a gyógyszerek a hasfalat és egyre újabb minták tűnnek fel rajta, melyek egy részét a múltnak nevezzük. Mások gyomorfekélynek
Az emlékezet azt bizonygatja nekünk, hogy valóban volt egy kibaszott tegnap. Volt, tegnap, tegnap volt.
De honnan tudjuk, hogy nem hazug? Honnan tudjuk?
Lehet, hogy az egész emlékezet, nem csak az első hajnal sugárral együtt jelenik meg. Nem értem de mindegy ettől még olvad a világ körülöttem, mint a fagylalt nyáron, tojás, romlott tojások és krémesek, simák és franciák szalmonella.
Tudatosan tudatlan tudatok, tudósítják velem, hogy merre is található az egyetlen kényszerítés nélküli hely, ahol már nem találnak rám. A legszokásosabb dolgok, azok, amiket a civilizáció indigóval gyárt, villamosok, buszok, tetoválások, tűk, fecskendők, kanalak, vonatok és vagonjaik, autók, öreg mamák és csavargók, a metróból felbukkanó majd alá merülő kommersz konzerv tömegek, kiáltozó csöppségek, zsaruk, koldusok, nyomor, babakocsik vadonatúj résztvevőkkel, szmog, szemét és még oly sok minden, ami még ezek fölött vagy alatt van.
A tudomány csak arra tanít meg, hogy mit hogyan, de arra nem, hogy mit miért Mintha egyetlen képcsőben leadott adást figyelő szemek millióival, a tévéképernyőre tapadó tekintetek tudat-óceánjainak információsztrádái egyesülnének előttem. Ezek a megkopott és kiemelt gerincű, kis fejű, széles vállú, kétsoros írógéppel gépelt szövegek, ez a média! Vérplazmaként omlanak össze, remegő tüdő, belső és külső gerjedések, újra és újra elesek, fetrengek az utcán, de senki sem mer hozzám oda jönni, segíteni, talán valaki kihívja a mentőket vagy a rendőrséget, de talán még azokat sem Minek? Kinek?
Minden forog, minden, de minden. Olyan az egész, mint ha egy kibaszott játékteremben lennék, rulett áztatja el a pénzes fazonok vastag tárcáját, szemükben remény, felvágás és a bizonyítás néma képe.
A GOLYÓ, oghhh hát igen, a golyó. Az már aztán valami, és itt pörög, itt! Kurva kibaszott kis szar geci golyó vagyok! Centrum az emelt tétek birodalmában, szempárok figyelnek, tekintetek szegeződnek rám, figyelem, remény, bizakodás. Rám, a pici pattogó golyóra. S a kerék csak pörög, egyre csak pörög. Rulettnek áll a világ, és bátraké a szerencse. A kerék csak pörög, pergeti a golyót, ami most az én testem, de egyre csak pörget, pattogtat, mint esténként a fiatalokat az LSD. Aztán lassul a világ, lassul a golyó, mert hát miért ne lassulna? Tehát mint már éreztem és írtam: lassul a golyó, s vele együtt a kerék is. Lassuló tendenciát mutat a túlélés furcsa kórképe, vagy inkább körképe? Mindegy! Benne adatok és számsíkok a terjedő játékrendszerek burkaiban, nyilak sok-sok és sokkoló topográfiája áztatta mirigyek tömegében, roncsolt sejtek a plazmák vegetatív mezői között.
Piros 5-ös! Senki? A BANK vitte! Kérem tegyék meg tétjeiket, fél perc és pörög a kerék
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!