Sötéten sóhajtott a fölénk bomló égbolt,
égbenjárók panaszát suttogta a szél.
Ónnal tömött húsomban dalolt,
megfeszült, majd el-elpattant egy ér.
Holtak keze lágyan hullt szememre,
kábító gyümölcsök íze folyt számban szét.
Kénsavós szavakat tapasztottam elmédre,
fájdalom gyűrűzött lelked mezején.
A bennem élő gyáva dög s önző vad
átkos nászának csírája
a számon kihullott szavak.
Mi lesz ha e hajtás továbbsarjad?
Ágyékom, agyam ég...
A fájdalomtól óvni téged képtelen lennék?

Érzem én bevégeztem,
ködből és csendből létezem.
Gyere velem, gyere velem.

Tetteink gyöngyeit nem emlegeti senki sem,
S a tegnap hajnalát rója fel nekünk az értelem.
Közös holnapunk vésődik egy kút mélyi belső falra föl,
a téboly agyunk vackába költözött.
Csíkokban csurog a csillámló idő (ujjaink között)
Hajcsomókként hullik ki (mindegyikünk) szivének húrja.
Hoffmann öleli szivünket újra.
Mintha üvegbúra alól szólnál hozzám,
Nem tartozol már nekem
Nem kell a hitetek mocska,
rám száradt, de majd lemossa
az eső, ami bánatom hordozza...

Érzem én bevégeztem,
ködböl és csendből létezem.
Új holnap nem jön el.